Egy ajtó kinyílt

Rohanásaink közepette mintha csak annak lenne létjogosultsága, ami és aki tökéletes, jókor jön és kevés lemondást kíván. Így van ez a megfogant élettel is: legyen tökéletes, mutatós, ne legyen problémás, jöjjön, amikor mi akarjuk – akkor viszont jöjjön. Gyakran megesik azonban, hogy nem így sikerülnek a dolgaink. Salamin Ágnes és férje, Salamin Miklós a fiatal egyetemisták felhőtlen életét élték, amikor kiderült, Ágnes ikreket vár. – Tizennyolc évesen arra vágytam, hogy minél hamarabb legyen családom, négy gyerekem. A tanítóképző főiskolán tanultam, leendő férjem pedig egyetemre járt, amikor huszonkét évesen megtudtam, hogy gyermeket várok. Az első ultrahangvizsgálat után sírva mentem haza, annyira váratlanul ért a hír: ikreket hordok a szívem alatt. Így kezdődött el családos életünk.

– Hogyan fogadta a hírt a környezetük?


– Szüleim keresztény erkölcs szerint, de Isten ismerete nélkül neveltek. Tizenhét éves koromban keresztelkedtem meg, egy közösségbe jártunk a férjemmel. Ettől kezdve igyekeztem tudatos keresztényként élni, de soha nem akartam mások elvárásainak megfelelni. A kereszténységben olyasmit találtam, ami megegyezett azzal, amit a szívem mélyén éreztem. Amikor szüleim – még ők is igen fiatalon – megtudták, hogy nagyszülők lesznek, nagyon elfogadók és támogatók voltak. Édesanyám ugyan dolgozott, de az első perctől kezdve rengeteget segített. Azt gondolom, összefogásban, hasonló elveket vallva nem nehéz gyermeket nevelni.



– Az ikrek után hogyan bővült a család?


– Megszületett Fanni. Mindkét terhesség gondtalan, problémamentes és örömteli volt, el se tudtam képzelni, hogy velem bármilyen nehézség előfordulhat. Kisgyerekeimet a környéken élő barátaimmal összefogva, kalákában neveltük. Idillinek tűnhet, de így volt. Egyikünk főzött, a másik játszott a gyerekekkel, a harmadik meg szabadon tudott gazdálkodni az idejével. Mindig törekedtem a közösségi létre, talán ennek köszönhető, hogy soha nem voltam gyes-beteg.

– Hogy vett részt mindebben a férje?


– A férjem hagyományos, keresztény nagycsaládból való, eleinte talán emiatt nem szeretett volna sok gyereket. Úgy látta, a sok gyereknek kevés figyelem jut, gyakran egymást nevelik a testvérek, miközben a házassággal is adódhatnak gondok, amit a gyerekek is megszenvednek. Én azonban hittem a jól működő házasságban, otthon is ezt láttam. Úgy éreztem, Miklós személyében biztos alapokra építkezem, vele valóra válthatom nagycsaládos álmaimat. És bár félve tekintett egyre növekvő létszámú családunkra, a lányokhoz az első perctől mélyen kötődött.



– Fanni születése után eltelt tizennégy év anyasággal, munkával. Nem volt elég feladat három kamasz nagylánnyal?


– Bennem régóta élt az a vágy, hogy négy gyerekem legyen. Ezért sokáig győzködtem a férjem, aki a mai apákhoz hasonlóan rengeteget dolgozott, így kevés időt tudott otthon tölteni. Végül ő is beleegyezett, vágyott az önállósodó kamasz lányaink mellé egy kisgyerekre, aki izgatottan toporog az ajtóban, amikor ő hazajön. Ezután három vetélés következett. Azelőtt nem is hallottam ilyesmiről, most pedig velem történt mindez. Kétségbeestem. Magamról az volt az addigi tapasztalatom, hogy ha akarok, minden gond nélkül tudok egészséges gyermekeket szülni. Most viszont hiába kezdtem el odafigyelni magamra, gyógyteákat inni – tele voltam görccsel. Egyszer aztán megint várandós lettem: végre volt szívhang, és minden rendben alakult.

– Ő volt Benedek?


– Igen. Bár szépen fejlődött, bennem borzasztó félelem volt az első pillanattól kezdve: éreztem, hogy beteg. Ennek ellenére az orvos hétről hétre megerősített, hogy minden úgy van, ahogy lennie kell. A tizenkettedik héten közölték, hogy nagy a baj, ez a baba nem lesz egészséges. Azonnal genetikai vizsgálatra küldtek, ahol megerősítették, hogy súlyos eltérések mutatkoznak: vastag a tarkóredő, tágult a vesemedence, abnormálisan nagy a húgyhólyag, ödéma veszi körül a baba testét, és agykamratágulata is van. Amikor azonban néztem őt az ultrahangon, csak egy nagyon kedves kisbabát láttam, aki nagyokat ásít, és integet a kezével. Nem értettem, hogy lehet erre a gyerekre azt mondani, hogy életképtelen. Huszonnégy órán belül kellett döntenem. Átbeszéltünk egy éjszakát a férjemmel, aki azt mondta, nem szeretne beteg kisbabát. Megértettem a félelmét, sejtettem, hogy a gyerekem meg fog halni, de én csak azt tudtam, hogy ő most él, itt van bennem, és az eltérések ellenére jól van.



– Mi történt a huszonnégy óra elteltével?


 Bementem a kórházba az abortuszkérő papírral, de belül azt éreztem, nem dönthetek csupán én egy életről. Lehet, hogy a fiam rövid ideig él, nem kímélhetem meg a fájdalomtól, a szenvedéstől, a haláltól sem, de nem vehetem el az életét! Csak arra vágytam, hogy az együtt töltött idő szeretetben és elfogadásban teljen. Amikor tehát visszamentem a klinikára, nem tudtam vállalni az abortuszt, igent mondtam Benedek életére, és nagyon megkönnyebbültem. – Mi adott erőt ehhez a döntéshez?

– Bíztam abban, hogy Isten elrendezi a dolgokat. Tudtam, hogy nem hagy magamra ebben a helyzetben, mivel éreztem, hogy helyesen döntöttem. Ugyanakkor rettegtem attól, hogy életem egész hátralevő részére egy súlyos beteg gyermeket kapunk. Az egész várandósságom tele volt félelemmel, bizonytalansággal, lelki gyötrelemmel. Féltem attól is, hogyan fogom elfogadni, mit érzek majd iránta, amikor először meglátom. Huszonkilenc hétig hordtam. Benedek hihetetlenül erős volt, én pedig a születése után napokig csak sírni tudtam. Patau-szindrómát állapítottak meg nála az orvosok, amely az élettel összeegyeztethetetlen kromoszóma-rendellenesség. A koraszülött intenzív osztályon feküdt, én pedig egy másik épületben. Azt mondták, soha nem lesz táplálható, apasszam el a tejem. Erre én elkezdtem fejni. Az első vizsgálattól az utolsóig mindig mindenki úgy kezelte, mintha már nem is élne. Nem tudták megérteni, hogy én szeretem a gyerekemet, és csak ezek a hónapok adattak nekünk az együttlétre. A szomorúság és az aggodalom helyett igyekeztem arra koncentrálni, hogy szeretem őt, beszéltem hozzá, simogattam.

– Milyen emlékeket őrzöl még Benedekről?


– Amikor először megláttam a kisfiamat, nagyon formásnak és szépnek találtam, pedig huszonhárom ujja és nagyon fejletlen szeme volt, de nem látszott koraszülöttnek. Minden eltérése ellenére nagyon szerettem. Azt tanácsolták a kórházban, hogy hamar búcsúzzunk el tőle, mert nem él sokáig. Megkereszteltük, és készültünk a halálára.

Aztán teltek a napok, hetek, és Benedek élt. Két hétig ott lehettem vele, aztán naponta jártam be hozzá a kórházba. Simogattam, masszíroztam, tisztába tettem, beszéltem hozzá. Furcsállották, de ragaszkodtam hozzá, hogy magam lássam el a kisbabámat. Három hónapot töltöttünk a klinikán, mely idő alatt nem tudtak nem észrevenni: néhány embert végtelenül idegesítettem, de azért meg is szerettek minket. Mindig mindennek utánaolvastam, tudtam, hogy külföldön milyen lehetőségek vannak a lélegeztetett csecsemőkkel, és kiharcoltam magunknak az együttlétet. Elértem azt is, hogy a testvérei is találkozhassanak Benedekkel. Bent nehezen tudták ezt elfogadni, mert ez az őrült világ takargatni akarja előlünk a fájdalmat, a szenvedést, a halált.

Boldog és küzdelmes hónapok voltak ezek, tudtam, hogy minden perc ajándék számunkra. Mindennap arra készültem, hogy lehet, hogy az a találkozás lesz az utolsó. Három és fél hónapot élt Benedek mosolyogva, sokszor kacagva. Csak néztem őt, és tudtam, jól döntöttem: ez a gyerek szeret élni, neki kell ez a három hónap. Fejtem a tejem, cumit is kaphatott, de a tüdeje fejletlensége miatt nem vihettük haza. Az utolsó három napon szerencsére olyan orvoshoz kerültünk, aki tudta, hogy ennek a gyereknek most az a legtöbb, ha az én karjaimban lehet. Életem legszebb napja volt május 16-a, amikor néhány órára összebújva megvárhattuk, míg elcsendesedik és elmegy Benedek. Amikor meghalt, tudtam, hogy eljött az elengedés ideje. Végre átélhettem, mit jelent ott lenni valakivel földi útja végén. A mosdatását, öltöztetését sem engedtem át idegen kezeknek. Tudtam, hogy ami történt, az nem pusztulás, hanem egy ajtó kinyílt.

– Mi vigasztalt?


– Ami ezek után történt az életemben, mind másodlagossá vált, mert azt éreztem, megtörtént az, amiért jöttem. A fájdalom lefaragta rólam a további elvárásokat: negyvenévesen, súlyos veszteség után újra várandós lettem, és gondtalan kilenc hónap után megszületett Bálint. Nem voltam biztos abban, hogy ezúttal egészséges lesz a babánk, de azt határozottan tudtam, hogy Isten nem ad olyat számomra, amit ne tudnék viselni.

– Bálint már hároméves, boldog, egészséges kisfiú. Mi változott a történtek óta?


– Korábban nem az önfeláldozó anyát testesítettem meg. Bálint érkezésekor azt éltem meg, hogy ő az első az életemben: élveztem, hogy nem hagyom sírni, hogy sokáig tudom szoptatni, hogy nem kell kirekesztenem az életünkből. Soha nem volt elég tejem azelőtt, de Bálintnál semmi gondot nem jelentett a szoptatás. Felkeltem éjjel akár százszor is, és nem voltam türelmetlen. Átértékelődött életemben hálás voltam és vagyok minden együtt töltött percért. Nem tudom, van-e jobb az életben, mint gyerekeket vállalni, akikre a fogantatásuk pillanatától ajándékként, különösen értékes vendégként tekinthetünk, akikkel megoszthatjuk utunk egy szakaszát…


Fotó: Kissimon István
A Dönthetsz Másképp Egyesület honlapján (www.betegbaba. hu) lehet tájékozódni, hogy senki ne maradjon egyedül emberpróbáló élethelyzetében.