A megújulás üzenete

Nagyon eredeti vélekedése szerint az első korszak alig ötven évig tartott: Krisztus feltámadásától a Jeruzsálemben tartott első apostoli zsinatig – ahol az apostolok, a presbiterek és a hívek a Szentlélek segítségével úgy döntöttek, hogy a Jézusba vetett hit révén a keresztények meghaladhatják a mózesi törvényt. Ugyanis addig a keresztények a szemlélők számára olyanok voltak, mint egy zsidó szekta.

Pál és Barnabás azonban új irányt mutattak: a kereszténység belső dinamikája robbanásszerűen hatott, és a kereszténység az egész világ számára nyitottá vált. Pál és Barnabás tevékenysége nyomán a kereszténység valójában nem az egész világnak nyílt meg, hanem csak a Római Birodalom és a Földközi- tenger környékének népei felé. Ekkor kezdődött az egyház történetének második korszaka: a görög–római örökség és a kinyilatkoztatás ötvözetéből megszületett egy új kultúra, amelynek mozgatóereje a görög bölcselet és a jézusi evangélium volt. Amikor más földrészekre is elvittük az evangéliumot, magunkkal vittük a latin nyelvet és a görög filozófiai gondolkodást is. Azt hittük, megnyíltunk a világ felé – pedig valójában csak a világ egy szűk része számára nyitottunk. Ez még az 1870-ben véget ért I. vatikáni zsinat idején is így volt, hiszen csupa-csupa európai ember ülésezett ott, mindössze négy-öt résztvevő érkezett más földrészekről. E második korszakot váltotta fel a harmadik, amely a II. vatikáni zsinattal köszöntött be. Nem voltam jelen a tanácskozásokon, de számos beszámolót láttam-olvastam róluk: a padsorokban sok afrikai és ázsiai püspök is ült. Nekik köszönhetően a zsinati okmányokban megnyilvánult az Európán kívüli keresztény népek élete és gondolkodásmódja. Rahner megállapítása szerint egyházunk akkor, az 1960-as évek derekán lett nemcsak névlegesen, de valóságosan is egyetemes, azaz katolikus. Véleményem szerint ez tökéletesen igaz.

A II. vatikáni zsinat tanítása tehát új korszakot nyitott. Boldog XXIII. János pápa a munka kezdetén úgy fogalmazott: „Nem azért hívjuk össze ezt a zsinatot, hogy elítéljünk valamilyen eretnekséget, hanem azért, hogy az evangélium alapján úgy reformálhassuk meg katolikus egyházunkat, hogy a XXI. század emberei nagyobb örömmel befogadhassák, hordozhassák és élhessenek benne.” A zsinat ugyanakkor a sajnálatosan megszűnt keresztény egység helyreállítására is lépéseket kívánt tenni. E célokat nagyon szépen megvalósította, mert egyfelől megnyitotta a modern korral folytatandó párbeszédet, másfelől az ökumenizmus felé vezető úton is elindult. Az ülésteremben jelen voltak nem katolikus megfigyelők, akiknek nem volt szavazati joguk, mégis komoly hatást gyakoroltak a tárgyalások hangulatára és az okmányok fogalmazásmódjára.

A zsinat tanítását négy konstitúció (az egyházról, a liturgiáról, az isteni kinyilatkoztatásról és az egyház modern kori feladatáról), kilenc határozat és három nyilatkozat alkotja. E dokumentumokat egybevetve kikristályosodott számomra néhány fontos megállapítás. Az egyik legfontosabb, hogy a zsinati atyák a lényegre összpontosítottak: a kereszténység lényege, hogy a jóságos Atya odaadta nekünk emberré lett isteni Fiát, és az ő élete, halála és feltámadása által szívünkbe küldte az isteni Szentlelket, a Szeretet Lelkét. Ezáltal mi, emberek Isten természetében, vagyis szentháromságos életében részesülünk, és igyekszünk úgy szeretni, ahogy Jézus teszi. Az egyház természetesen mindezt a zsinat előtt sem tagadta, de nem erre helyezték a hangsúlyt. Joseph Jungmann, ez a remek jezsuita teológus, a hitoktatás megújulásának apostola fiatalon Dél-Tirolban volt káplán, és fájdalommal tapasztalta, hogy az ottani buzgó katolikusok számára a kereszténység nem örömhír volt, hanem mindenféle muszájok és tilalmak egybehordása: muszáj misét hallgatni, évente egyszer meggyónni a bűneinket a papnak, pénteken tilos húst enni, és így tovább. Ám ebbe a vallásosságba vajmi kevés jutott a krisztusi lendületből és a feltámadás öröméből, s attól tartok, ez nem kizárólag Dél-Tirolban volt így… A háború idején történt, hogy XII. Piusz pápa engedélyezte a pénteki húsevést, így hát a magyarországi templomokban is kihirdették a szószékről, hogy pénteken nem kell böjtölni. Az egyik falusi templomban a szentmise után Mari néni berohant a sekrestyébe, és rettentően lehordta a plébánost, hogy milyen szörnyűséget beszélt a húsevésről. A plébános védekezett: „De Mari néni, ezt a római pápa mondta!” A dühös asszonyság rávágta: „Akkor a pápa kárhozzon el!”

A zsinati okmányok egy másik lényeges eleme, hogy a Szentírást állítják tanításunk középpontjába. Korábban az a felfogás élt, hogy a katolikusok a szertartásokat tartják fontosnak, a protestánsok pedig a Bibliát. A zsinati atyák viszont hangoztatják, hogy a prédikációnak, a hitoktatásnak és a teológiai képzésnek a Szentírásból kell táplálkoznia. A megfelelő színvonalú bibliafordításokról is rendelkeztek annak érdekében, hogy a hívek számára mindenütt hozzáférhető legyen Isten igéje. Tehát kijelenthetjük, hogy a zsinat meghirdette a biblikus katolicizmus megszületését – ennek fontos ökumenikus vonatkozása is van, hiszen ezáltal jelentős lépést tettünk protestáns testvéreink felé. Szintén rendkívül fontos újdonság volt, hogy a zsinaton közösségi, érthető és élményszerű liturgiát igyekeztek megvalósítani. Tagadhatatlan, hogy egyházunk liturgiája a XX. század derekára megkövesedett: kevéssé szívhez szóló formulákra épült, és latinul folyt, melyet az emberek már nem értettek. Japánban különösen örültem, hogy a szentmisét már a nép nyelvén mutathattam be, mert az ottaniak számára a latin nyelv és kultúra borzasztóan idegen; a reformnak köszönhetően a liturgia missziós lelkületet kapott.
 
Fotó: Fábián