Latte macchiato, cappuccino, espresso vagy a jó öreg kotyogóssal készült kávé: a koffeintartalmú élvezeti cikknek számos változata létezik. Kétségtelen, hogy a kávé az egyik legnépszerűbb ital Európában. Németországban például az egy főre jutó kávéfogyasztás évi százhatvankét liter körül mozog. Napjainkban magától értetődő, hogy kávét kortyolgatunk a reggeli mellé, és a munkához szükséges energiát némi koffein-utánpótlással biztosítjuk. Egy csésze kávé jó ürügy arra is, hogy a barátainkkal találkozzunk. Ám nem mindig volt ez így.
Számos legenda kering arról, hogy ki főzte a világ első csésze kávéját, illetve hogy miért tett szert az ital ekkora népszerűségre. Tény, hogy elterjedésében az arab kereskedők, illetve az Oszmán Birodalom játszotta a legfőbb szerepet. A nyugati világ ezért sokáig „török italként”, a hitetlenek ösztönzőjeként tekintett a kávéra.
A kávébabot tartalmazó első zsákok 1570 körül érkeztek Velencébe. A kávézás hamar divattá vált, s aggódva figyelte ezt a velencei papság. Az ital élvezetét károsnak, a keresztényekre nézve veszélyesnek tartották. A növekvő aggodalomra VIII. Kelemen pápa is felfigyelt. A hagyomány szerint a helyi papság a kávé betiltását követelte a pápától, ám az egyházfő addig nem volt hajlandó döntést hozni, amíg meg nem kóstolta a kifogásolt frissítőt. „Ez a sátáni ital finom! Nem hagyhatjuk a hitetleneknek!” – mondta állítólag VIII. Kelemen, miután felhajtott egy csészével.
Nem tisztázott, hogy a pápai parancs valóban elhangzott-e, a velencei esetet követően azonban a kávéfogyasztás szokása rohamos hódításba kezdett Nyugaton: a XVII. században Európa-szerte sorra nyitottak meg a kávézók. Magyarországon 1597-től mértek kávét a török kávéfőzdékben, az 1730-as évektől pedig Pesten sorra nyitották meg kapuikat a kávéházak.
A kávé rajongói tehát VIII. Kelemen pápa tiszteletére is üríthetik csészéiket. Nélküle ez a közkedvelt ital nem biztos, hogy meghonosodott volna Európában.
* * *
A századforduló idején a kávéházak nemcsak a kikapcsolódás, hanem a közügyek intézésének helyszínéül is szolgáltak. Mivel sem televízió, sem rádió nem volt még akkoriban, a friss hírekre éhezők itt csillapíthatták a kíváncsiságukat. Az EMKE kávéházban még könyvtár is működött, a fényűző New York kávéház pedig magyar és külföldi hírlapok páratlanul gazdag választékával csalogatta a vendégeket, miközben otthont nyújtott a
Nyugat szerkesztőségének is.
Kevesen tudják, hogy a korabeli kávéházak nyelvezetében számos érdekes és mókás kifejezés élt. A pincérek például igazgató úrnak szólították a munkanélküli léhűtőket, az „almavári-babári” a fogyasztástól tartózkodó vendég, a „veseasztal” pedig a kritikusok törzshelyének neve volt.
S mindezeken túl lássunk még egy kultúrtörténeti érdekességet Kosztolányi Dezső Mikes Kelemenről írt esszéjéből: „Mikes az első prózaírónk, aki társalgási nyelvünket szólaltatta meg. (…) Mély emberiességével ma is közel van hozzánk. Talán nem véletlen az sem, ha ő adott nevet annak a szellemi tanyának, ahol újabb irodalmunk évekig hánykódott és nevelődött. Ő írta le először ezt a magyar szót: kávéház.”
Mégpedig az 1738. április 11-én Vidinben kelt 136. levélben, melyben a városban tapasztalt szomorú állapotokról ír „kedves nénjének”: „A belső város nem szép, a külső rút, pusztás és sáros, de a városon kívül szép térségek vannak. Itt pedig mindennap (…) látjuk, hogy utcáról utcára hordozók a rabokot, hol férfiakot, hol leányokot, hol gyermekes asszonyokot. Boldog asszony az olyan, akit gyermekestől együtt veszik meg, mert sokszor történik, hogy egy az asszonyt veszi meg, más meg a gyermekét; egy órában úgy elválnak egymástól, hogy soha többé essze nem kerülnek. De a’ rendes dolog volt, hogy török egy szegény németet akarván eladni, utcáról utcára hordozta, kiáltván: tíz tallér, hat tallér, öt tallér az ára, de senki nem igére semmit is érette. A török szegény lévén, nemhogy a rabját tarthatta volna, de magának sem volt egy polturája is, haragjában, hogy senki meg nem akarta venni, a kávéházban viszi, ott eladja egy finsa kávéért. Ilyen olcsú itt a császármadár.”
Forrás és fotó: Katholisch.de
Fordította: Benke Zsuzsa
