A katolikus keresztény lelkiség jellemzői

A keresztény lelkiség Jézus Krisztus követésének tapasztalatából fakad, amelyet átjár a kegyelem ereje. A Jézus által mutatott példa és a kegyelem gazdagsága miatt nem könnyű a különböző közösségekben és a különböző korokban sajátos módon jelentkező és megélt keresztény lelkiség jellemzőit röviden összefoglalni. A kétezer év szentjeinek vallomásai és a hétköznapi keresztény élet kegyelmi megtapasztalásai is csupán töredékes felragyogásai annak a végtelen szeretetnek, amely az Atya által küldött Fiúban feltárulkozott előttünk, s amely visszatükröződik a keresztény lelkiségben. Emiatt a keresztény lelkiség jellemzőinek bemutatásánál nem a rendszerező lelkiségi írásokból indulunk ki, hanem a Máté evangélista által lejegyzett hegyi beszéd ötödik fejezetéből, amely a boldog­mondásokat, a tanúságtétel módját és a szeretetparancs újszövetségi értelmezését tárja elénk.

A nyolc boldogság lelkisége

Ha a boldogmondásokat olvassuk, szembetűnő, hogy a Jézus által tanított boldogság jelentése igencsak eltér attól, ahogyan azt a mai ember értelmezi. Korunk embere számára a boldogság elsősorban érzelmi örömet, kiteljesedést jelent. Általában azt tartják boldog embernek, akinek nincsenek fájdalmai, aki kiegyensúlyozott, emberi kapcsolatai rendezettek, harmonikus életet él, akinek értékeit elismerik, és a segítségére sietnek, ha hiányossággal küszködik. A Szentírás szerint viszont a boldogság nem érzelmeket, hanem inkább tudati állapotot jelent. Az a boldog ember, aki „Isten útján jár”, vagyis felismeri küldetését, és törekszik annak teljesítésére. Az Újszövetségben Jézus úgy mutatkozik be, mint akiben eljött közénk az Isten országa. Ő a boldogság „megtestesítője”, aki betöltheti az ember boldogság utáni vágyát. Az Isten útján járó embernek lehetnek hiányérzetei, lehet szomorú, sírhat, sőt üldözéseket is szenvedhet (vö. Mt 5,1–48). Ezek a hatások azonban nem tudják őt megfosztani attól a tudati állapottól, hogy a küldetését teljesíti, amelyről a végső napon kell majd számot adnia, ezért lelkiségének nem a jelen idejű, hanem az örökkévaló boldogság felé mutató irányultság a meghatározója.
A Jézustól ígért boldogságot jól tükrözi a „tisztaszívűség” (Mt 5,8) lelkisége. A Szentírás magyarázói szerint a tisztaszívűség „osztatlan szívűséget” is jelent, amely kifejezi, hogy az Isten útján járó ember úgy cselekszik, ahogyan Isten parancsai – lelki­ismeretének hangja – indítják, vezetik őt. Ettől eltérő esetben az ember szíve megosztottá válik. Jézus szavait az Egyház története során számtalan példa igazolta. Ismert, hogy Antiochiai Szent Ignác leveleiben, amelyeket fogolyként, Rómába szállításakor írt, nem érződik félelem. Szívesen hal meg. Várja a mennyei születés­napot. Bízik abban, hogy teste, amelyet vadállatok foga őröl, tiszta kenyérré válik mások számára. Ez a bizalom, Isten akaratának feltétlen elfogadása az igazi keresztény lelkiséget jellemző félelemnélküliség, a mindenkor, minden helyzetben fennmaradó, szorongásmentes reménység alapja.
A Katolikus Egyház a Boldogságos Szűz Máriát állítja elénk példaképül, aki igent mondott az angyal szavára, Isten iránti feltétlen bizalommal elfogadta küldetését. Ő különleges szerepet tölt be az üdvösségtörténetben. Igenje és egész élete az Egyházhoz kapcsolódik. A kereszten Jézus a szeretett tanítvánnyal együtt az Egyházát is Mária oltalmába helyezi. A Szűzanya jelen van pünkösdkor a Szentlélek kiáradásánál, a Jelenések könyvében pedig úgy mutatkozik meg, mint a Napba öltözött asszony, aki a Sárkánnyal szemben védelmet nyújt az üldözötteknek. Emiatt a katolikus emberek úgy tekintenek Máriára, mint égi Édesanyára, aki példát ad számunkra, segít megfogalmazni kérésünket, Jézusra irányítani a figyelmünket – és mint aki közvetíti Isten szeretetét, kegyelmét. Ebből fakad a keresztény lelkiség egyik, sajátosan gyermeki – és sajátosan katolikus – vonása: az égi Édesanyánk iránti szeretet és tisztelet.

A tanúságtétel mintái: a só és a világosság

Az evangéliumból tudjuk, hogy Jézus apostolait (vö. Mt 10,5–15) és tanítványait (Lk 10,1–20) misszióba küldte, hogy tanúskodjanak az örömhírről. Lelkükre kötötte, hogy a küldetésüket, Isten országa közelségének hirdetését csak szegényen, pusztán a kapott kegyelem erejére hagyatkozva végezzék. A hegyi beszédben Jézus nem a küldetés fizikai módjáról, hanem a lelkiállapotáról, és annak kisugárzó hatásáról szól. A só és a világosság az élet feltétele, része (vö. Mt 5,13–16). Csak a hiányuk tűnik fel, akkor viszont szinte elviselhetetlen módon. Jelenlétük és hatásuk pedig képes arra, hogy gyógyítsa, megújítsa az emberek életét. Jézus ezzel jelezni kívánja, hogy az evangélium nem bölcselet, hanem élni kell azt, az élethez tartozik, annak részévé kell válnia. Jézus tanításának ebben a részében arra is felhívja a figyelmet, hogy a jó cselekedeteket nem hivalkodó módon, hanem mintegy Jézus mögé húzódva, őt előreengedve kell végezni. Így érhető el az, hogy az emberek nem minket dicsérnek, hanem a mennyei Atyát magasztalják.
A II. vatikáni zsinat után megjelenő Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, Jézus szavaira hivatkozva, az „életközeli igehirdetés” fontosságát hangsúlyozza, és felhívja a figyelmet arra, hogy az örömhírt csak akkor fogadják el az emberek, ha a hirdetők annak szellemében élnek. „A mai embert inkább érdeklik a tanúk, mint a tanítók, és ha még­is hallgat a tanítókra, azért teszi, mert ők egyben tanúk is.” Az életközeli igehirdetés a só és a világosság hatásához hasonló módon történik. Egyszerű szavakkal gyógyítja a sebeket, megerősítést ad a nehéz helyzetekben, és nemes célok megvalósítására ösztönöz. Ám ehhez az is szükséges, hogy a tanúságtevő a példákat a saját életéből vegye, és őszintén elmondja, hogy küzdelmeiben hogyan állt mellé Jézus, hogyan kapott megerősítést tőle.
Úgy tűnik, hogy a XXI. század elején a misszió kerül előtérbe, vagyis az eddig védelmet adó templomainkból, plébániánkból, „bástyáinkból” való kilépés. Ehhez feladatként hozzátartozik még a világ gondolkodásmódjának, problémáinak jobb megértése is, hogy aztán az evangélium üzenetével tudjunk válaszolni azokra. Ferenc pápa szerint még azt a kockázatot is vállalnunk kell, hogy ha közben váratlan, nehéz helyzetekbe kerülünk, a bűnös világtól „bepiszkolódunk”. Ez a törekvés nem áll szemben azzal a zsinati szándékkal, hogy a plébánia befogadó jellegű legyen, a közösségek közössége, azonban arra is szükség van, hogy az Egyháztól távolabb állók meghívást kapjanak, illetve a közösséget elhagyók visszatérjenek. Az egymásért és másokért vállalt felelősség mint küldetés teljesítésére való elkötelezettség hozzátartozik a keresztény lelkiséghez.

A szeretetparancs

Köztudott, hogy Jézus erkölcsi tanítását a szeretet­parancsban foglalta össze, amelynek a legsajátosabb vonása az ellenségszeretet parancsa. Jézus a szeretet­parancs fényénél értelmezi a jól ismert ószövetségi tíz­parancsolatot is. Tanításának egyik újdonsága az, hogy összekapcsolja az isten- és az emberszeretet parancsát. A mózesi törvényben található Istenre vonatkozó parancs (vö. Mt 6,4–9) mellé helyezi a felebarátra vonatkozó parancsot (vö. Lev 19,18). Ezzel jelzi, hogy a kettő elválaszthatatlan egymástól. Nem lehet Istent úgy szeretni, hogy haragot hordozunk a szívünkben a társunkkal szemben. Egy szemléletes példát is mond erre vonatkozóan: Ha valaki ki akarja fejezni Isten iránti szeretetét, és áldozati ajándékot visz az oltárra, s közben rádöbben arra, hogy haragot táplál társa iránt, akkor előbb béküljön ki vele, és csak az­után folytassa útját az oltár felé (vö. Mt 5,24)
Érdemes röviden foglalkozni azzal is, hogy mit jelent a felebarát fogalma. Az irgalmas szamaritánusról szóló példabeszéd világossá teszi számunkra, hogy a felebarát szó nem testi vagy lelki rokonságra, hanem sokkal inkább fizikai közelségre vonatkozik. Felebarát az, akivel éppen találkozunk, „közel áll hozzánk”, és rászorul a segítségünkre. Meg kell jegyeznünk, hogy e szép magyar szó, a felebarát fogalom nem fejezi ki pontosan az eredeti görög szó (plészion) jelentését. A barát szó lelki kötődést jelent, a példabeszéd alapján sokkal inkább a fizikai távolságra utal. Az a felebarát, akivel éppen találkozunk, és aki rászorul a segítségre.
A keresztény erkölcstan és lelkiség legjellemzőbb vonása az ellenségszeretet. Sokan kétségbe vonják, hogy a szeretetnek ez a formája egyáltalán megvalósítható-e, hiszen az igazságérzetünk is lázadozik ellene: az ellenséges magatartást lehet-e viszonoznia szeretettel? Nem kíván-e Jézus lehetetlent tőlünk? A Szentírással foglalkozó tudósok rámutatnak arra, hogy amikor Jézus az ellenségszeretetről szól, nem érzelmi szeretetre gondol, hanem a másik ember felé megnyilvánuló tiszteletre és az áldozatos szeretetre utal. A szövegben szereplő szeretni ige (görögül agapé) olyan jóakaratot jelent, amely független a másik személy erkölcsi magatartásától. Nem az ellenséges magatartást kell szeretni, hanem ember mivolta miatt kell szeretni a másik embert, még ha az ellenséges is velünk szemben. A Jézus által idézett példák, az ellenségért való imádkozás és a másik ember köszöntése is ennek a tiszteletnek és áldozatos szeretetnek a megnyilvánulási formái. A keresztény lelkiség érettségi fokának jeleiként – tehetjük hozzá.
A katolikus keresztény lelkiség bemutatásánál, a szeretet­parancs értelmezését követően, kiemelt módon szólnunk kell a szentségi életről, hiszen a szentségek Isten szeretetének kitüntetett megnyilvánulási formái, jelei és a lelki élet legfontosabb forrásai. A szentségek a Jézussal való találkozásra vezethetők vissza, amelyekben szeretete különböző élethelyzetekben megnyilvánult. A kegyelemnek ez a Szentlélek révén megvalósuló szüntelen kiáradása folytatódik a mi életünkben: „A hét szentség a keresztény élet minden fontos pillanatát és állomását érinti: a szentségek a keresztények hitéletéhez megadják a születést és a növekedést, a gyógyítást és a küldetést.” A katolikus ember lelki életének ezek az események a legfontosabb forrásai, a keresztény lelkiség alakítói és táplálói. A legtöbb esetben a szentségek kiszolgáltatása közösségi élménnyel párosul, amely lehetőséget ad arra, hogy a szeretet szélesebb körben kiáradjon.
Figyelmünket különös módon az Eucharisztiára kell összpontosítanunk, hiszen minden szentség rá irányul, és az Eucharisztia a kegyelmi élet csúcsa és forrása. Jézus a hegyi beszédben külön nem szól róla, de a húsvét utáni Egyház lelki életének középpontja lett. A tanulmányunkban bemutatott lelkiségi jellemzők is általa kapcsolhatók egységbe. Jézus Szent Teste és Vére a biztosítéka annak, hogy a Szentlélek vezetésével Isten útján járjunk, ami – nehézségeink ellenére is – boldoggá tehet minket. Az Úrral való találkozás öröme kísér bennünket munkahelyünkre, más közösségekbe, és tesz képessé arra, hogy só és világosság legyünk mások számára. Végül: az Eucharisztia adja a belső erőt, hogy – tanúsítva a mással össze nem téveszthető keresztény lelkiség egyik legsajátosabb vonását – szeressük azokat is, akik közömbösek velünk szemben, vagy ellenséget látnak bennünk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.