Udvarhelyi Olivér, veszprémi ügyvéd immár harmadik alkalommal hívta egykori diáktársait közös utazásra. Személyes és tabló-ismerősök köszöntik egymást ferences módra. Emlékszem, a lépcsőházban elhelyezett fényképeken mindig végigfuttattam tekintetem a „régieken”. S most örömmel köszöntöm őket. A feleségek és mindazon barátok, akiket az öregdiákok magukkal hívtak erre a négy napra, tiszteletbeli „frankásokká” válnak. Mintha kimondatlanul is az lenne az utazás mottója, amit valahol majd a kárpátaljai utakon mond Tömördi Viktor ferences szerzetes, lelki vezető (természetesen ő is egykori esztergomi diák): „Mindenkinek bőven adj – feltűnés nélkül.” Ágoston atya bevezet minket a gyöngyösi kolostor négyszögletes udvarára. Szent Ferenc fiai 1332-ben telepednek meg a városban. 1470-re nagyrészt elkészült a gótikus stílusú templom. Gazdag és izgalmas, jelenig futó történelmi tények és különlegességek – a sok gazdagság aligha fér ide.
„A gyöngyösiek rendes emberek: rendesen vétkeznek, de rendesen gyónnak is… Első péntekenként zsúfolásig a gyóntatófolyosó” – kacag föl a szintén egykori esztergomi diák, Ágoston atya. Aki nem ismeri a ferences lelkiséget, amelyet áthat a derű, a rossz ellenében a teremtett világ jósága és szépsége, talán félreértheti az iménti megjegyzést.Az alföld szélén, a hegyeknek támaszkodó települést számos csapás és talán még ennél is több járvány sújtotta az évszázadok során. Az 1682-es pestisvészben tizenegy ferences szerzetes halt meg. S miközben Ágoston atyától megtudjuk, II. Rákóczi Ferencet az írásra és olvasásra Bárkányi János ferences szerzetes, gyöngyösi házfőnök okította (talán ez is segítette életre kelni a fejedelem irodalmi művekké emelkedett írásait), mintha hallanánk az 1708-9-es újabb pestisjárvány idején a kolostor kertjében lévő Rókus-kápolna harangjának kongását. Két testvér költözött oda, s látta el a betegeket, majd temették a halottakat. Amikor egyikük meghalt, a másik meghúzta a harangot: jöjjön a „váltás”. Huszonöt ferences barát búcsúzott így az élettől.
Hován Ágostonnak Veress Géza atya volt a prefektusa, s máris a legújabb kori kínoknál tartunk: Tarcza Aurél atyával, volt tanárunkkal együtt hurcolták el őt is, s szenvedett börtönbüntetést az ötvenes években, aztán Csontos Oszkár atya, szintén egykori tanárunk neve kerül elő… Emlékszem, annak idején, a hatvanas évek második felében fanyar humorral emlegettük: valószínűleg a mi tanári karunk dicsekedhet a legtöbb börtönévvel az országban.
Elgondolkodó arcok… – időznénk még régi és közelrégi történelmi világoknál, de mennünk kell, hiszen ha ezt az emlékező tempót folytatjuk, négy nap alatt még a mostani országhatáron sem jutunk túl. S megint csak némi iróniával: ilyen gazdag a mi történelmünk… Már benne járunk a délutánban, amikor belépünk a hajdúdorogi görög katolikus székesegyházba. A diósgyőri parókus, Szarka János, 1966-os diák fogad minket (az érettségi éve alapján nevezzük meg egymást: hanyas vagy?), s azonnal felhívja figyelmünket: a máriapócsi kegyképet, a könnyező Madonnát most éppen a hajdúdorogi templom fogadja be. „Legutóbb, 1905-ben ugyanebben az órában, a vecsernye végén kezdődött a könnyezés.” Megrendítő – hitelesített – történeteket hallunk, olyan jó lenne megosztani másokkal, de mennünk kell – világunk mintha alkalmatlannak mutatkozna a szép elidőzésre. Hat óra körül érjük el a beregsurányi határátkelőhelyet. Már velünk van Popovics Béla munkácsi tanár, Kárpátalja lelkes mindentudója. Az ukrán határra érve rövidesen megtapasztaljuk, másik világba érkeztünk. Párás, fojtó a hőség. A légkondicionálót a határszervek nem engedik működtetni, kiszállni sem szabad, több mint három órát töltünk így, küszködve a rosszulléttel, míg végre az útlevelekbe csúsztatott kenőpénz átsegít a határon. Eszembe jut az egyik munkácsi újság 1886-os cikke, amely Thomán István zongoraművész (Bartók Béla egyik mestere) ottani koncertje után így fogalmazott: „Tündérkert ez a vidék, s áthatja a tolerancia…” Ó, bárcsak a tizenkilencedik század végi állapotoknál tartanánk már! A harang-kápolna falán fekete betűkkel szedve:Szolyva – település a síkságból a Kárpátok ölelő hegyei közé emelkedő tájban. Magyar holokauszt – lép be némán a társaság az emlékparkba, ahol fekete márványtáblákon végesorolhatatlanul nevek – falvanként az ott elpusztult magyar férfilakosság. Kicsiny harangláb-kápolna, minden arrajáró meg szólaltathatja az emlékezés könnycsepp-zengését: az úgynevezett gyűjtőtáborban több mint negyvenezer magyar, másnemzetiségűekkel nyolcvanezer elhurcolt halt meg… Nemhogy ötszöri, egyszeri anyagi kárpótlást sem kaptak az utódok. S a holokauszt magyarázata? „A 4. ukrán front 0036. számú határozata 1944. november 13.
… egész sor településen német és magyar nemzetiségű hadköteles személyek élnek, akiket ugyanúgy, mint az ellenség katonáit, le kell tartóztatni, a hadifogolytáborba kell irányítani…
A német és a magyar nemzetiségű hadköteles személyeket, akik Kárpátontúli Ukrajna felszabadított területén élnek, külön csapatokban, listák szerint, konvoj alatt hadifogolytáborba kell irányítani.”
A városparancsnokság 2. számú parancsa 1944. november 13-án:
„Folyó évi november hó 14-től három napon belül jelentkezni kötelesek a legközelebbi városparancsnokságnál mindazok a katonák és tisztek, akik a magyar és német hadsereg kötelékébe tartoztak és a felszabadított Kárpátalja területén maradtak.
Bene községben szállunk meg, családoknál. Rendezett házak, kényelmes szobák, az udvarra mintegy bevezetőül a magas vasvázakra fölfuttatott szőlőlugas. Ha jó a termés, akár egy mázsát is szüretelhetnek róla. Abban az időben terjedt el a megoldás, amikor a kolhozosítás során elvették a földeket.Jelentkezni tartoznak német és magyar nemzetiségű hadköteles egyének is 18 évtől 50 éves korig. Ezen határidőn belül kötelesek ugyancsak jelentkezni mindazok, akik a magyar megszállás alatt Kárpátalján a rendőrség vagy csendőrség szolgálatában álltak. Jelentkezni csak a városparancsnokságnál lehet naponként reggel 9-től este 7-ig. A jelentkezés utolsó napja 1944. évi november hó 16-ika. Mindenki, aki a jelentkezésnek nem tesz eleget, le lesz tartóztatva és a haditörvényszék elé kerül.” Érintjük Csetfalvát, itt született Móricz Zsigmond édesanyja, a Tisza túloldalán Tiszacsécse (van még irodalomoktatás Magyarországon?) – átkelni azonban nem lehet a két falu között. Munkácson a XIV. századi, szép ódonságában megragadó kápolnában fogad minket, s mutat be szentmisét pap diáktársainkkal Majnek Antal munkácsi püspök. Szentbeszédében tiszta okossággal arról beszél, a kezdeti, krisztusi élő hit hogyan vált évszázadok során szép szokássá, majd tudománnyá merevítették, s akkor jött Szent Ferenc, hogy visszatérítsen a szép eredethez. Mert a megújulás élő hitből eredhet. S még ezt az ajándékot rakosgatom életem zsebébe, közben a város főutcáján Munkácsy Mihály szobra néz szembe. Csöndes maradok a megismert tény előtt: szülőházát 1941-ben, a „magyar időkben” rombolták le. Néhány éve Szegeden ugyanígy, születése századik évében omlottak alá Bálint Sándor szülőházának falai (lakópark, bank vagy irodaház épült a helyén? – korunk nyomorúságos szimbólumai). Szándékosan nem írom ide, ki volt Bálint Sándor, legalább föllapozott lexikon-címszóval nézzünk utána – s már a munkácsi vár bástyáján állunk. Börtön a Habsburg időkben (elmosandó a szabadság- szimbólum, Zrínyi Ilona korát), a szovjet-kommunista korszakban traktoros iskola (mi lenne alkalmasabb erre, mint a hegytetői vár?!), ma egyre inkább európai, kommersz füzérekkel felcicomázott, idegenforgalmi kötelező látvány.Egy újságban látott rajzot idéz: a tudósok mindenütt keresik Krisztust, miközben a gyerekek megtalálják őt a legközelebbi domb mögött. A gyermeki lelkület (nem együgyűség!) vezethet el – vissza? – az élő hithez. Munkácsy Mihály 1882-ben érkezett a városba, megköszönte a neki ajándékozott díszpolgári címet, s az ekkor már rokon Feszty Árpádnak ekkor ajánlotta a témát és a valóságot Jókai Mór: a körkép hegyei és dombjai pontosan azonosíthatók, amint szertetekintünk. Kárpátalján – a számok rövid kattogásával – száz nyilvántartott medve él, s harminc népcsoport. A ruszinok első betelepülését az 1390-es évekre teszik.S ott áll a hatalmas turul – magasan, repülni kész szárnnyal. Tavaly avatták föl, miután a „csehszlovák időkben”, 1924 körül lerombolták. Thaly Kálmán, akire a magyar oktatás legföljebb az álkuruc dalok poétája címet pazarolja, ajánlotta az 1896-os millennium közeledtekor, a hét vezér emlékére a Dévényi-szorostól a Déli-Kárpátokig állítsanak föl hét turul szobrot. S el is készült – köztük Munkácson – valamennyi szép, balladisztikusan szakrális ősmagyar jelzés: egy szárnyalni akaró nemzet öntudatával.
|
|
Fölkapaszkodunk még a Vereckei-hágóhoz (Kárpátalja úthálózata húsz esztendő alatt százévnyit javult), ott áll Matl Péter barátunk emlékműve, ugyancsak a hét vezér szimbólummal (Péterrel jó néhány esztendeje még titokban „lopakodtunk föl” a hágóhoz, s mesélt a reménybeli megvalósulásról). Érkeztünkkor nemzeti lobogót lenget a közeli vihar előestéjén egy diáklány. A budapesti Pannonia Sacra ökumenikus iskola növendékei tekintenek ki a történelemkönyvből az élő valóságra.A Rákóczi-birtokot 1711 után udvarhű nemesek kapták, köztük a Schönborn-család. (Közben nagy német betelepítés helyszíne Szatmár, átnyúlva erre a vidékre is, nyomai ma is föllelhetők.) A Schönborn-kastélyban, s annak parkjában, ahol a tó alakja a történelmi Magyarországot formázza, forgatták annak idején a híres Bondarcsuk-féle Háború és béke egyes jeleneteit. S már a gerényi templomnál járunk, amely honfoglaláskori, keresztény magyar szent hely. A történelemkönyvek-beli kereszténység ideje előtt már ennek tudatával éltek eleink? S az ősi falrajzon az Úr – egyik oldalon Gábiel arkangyal, a másikon Szűz Mária-anya – meztelen csecsemőt nyújt-röpít kezéből Mária felé. Már pusztán ezért az ábrázolásért érdemes fölkeresni ezt a helyet. Megkóstoltuk Kárpátalját, ebben az írásban azonban csak a gazdag étek illatára futotta. Hazafelé Kacsó András, a Kárpátaljai Ferences Misszió Alapítvány kuratóriumának elnöke elmondja, mennyi óvodát, iskolát támogatnak, hány száz idős, beteg, egyedülálló ember kap naponta meleg ételt jóvoltukból, az ottani karitász révén. Nem, nem, tiltakozik: a jótevők azok, akik adománnyal járulnak hozzá ahhoz, hogy ha politikai értelemben nem is, de mint Honti Nándor iskolatársunk mondja Nagyvázsonyról: lélekben Magyarországról Magyarországra utazhattunk.
