Kárhozatos bálványimádás?

 

„És ti, ti is el akartok engem hagyni?”

Miközben a széles körű vitát indító témáról az említett cikkeket olvastam, a François Mauriac híres francia író és gondolkodó Nagycsütörtök című könyvében olvasottak jutottak eszembe:

Az Eucharisztia is olyan ebben, mint a Kereszt: alighogy megjelenik, megosztja e lelkeket. Az ember hitének és Krisztus iránti szeretetének próbakövévé válik. Jézus pedig szomorú szemmel nézett azok után, akik eltávolodtak tőle; és fájó pillantása nemcsak azt a néhány szegény, kérges szívű zsidót követte, hanem bennük minden lelket, akiket szent titka az idők végezetéig botránkoztatni fog. Ott látta köztük a nagy eltévedt nyájat, melyet Kálvin hajtott el az élővizek forrásától; ott látta köztük a bölcselőket és tudósokat, akik csak abban hisznek, amit látnak; a gúnyolódó és istenkáromló lelkeket, akik mindenkor a néma kis ostya és az önmagát sohasem védő bárány ellen acsarkodnak. (…)


 

És mikor végképp eltűntek szeme elől a hitehagyók, Jézus a tizenkettővel egyedül maradt; ekkor intézte hozzájuk azt a kérdést, mely mintha mindmáig fülünkbe csengene:

„És ti is el akartok engem hagyni?” Ezzel a kérdéssel kérleli a Teremtő az idők végezetéig az Ő teremtményeit.

Polcz Iván
premontrei öregdiák

Változott a stílus

A hitújítás korában ebben a stílusban kedveskedtünk egymásnak. Mi úgy fogalmaztuk hitünket, hogy átkozott, aki nem hiszi az Úr Jézus valóságos jelenlétét a kenyér és bor színében. A hit nem, de a stílus megváltozott. Kölcsönös tisztelettel kereshetjük Jézus szándékát, de az akkori stílust nekünk nem érdemes felújítanunk. Mindkét közösségben vannak, akik a stílust is őrzik. Arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy a két felfogás, két hit mögött a megtestesülés különböző értelmezése húzódik meg. A protestáns testvérek hitét nem értelmezem, az különbözik a mienktől. A mi hitünkben a megtestesülés nem harminchárom éves kaland Krisztus életében, hanem megdicsőült testi, hús-vér valóságában jelen marad közöttünk a történelem folyamán végig az Eucharisztiában, és éli köztünk az ő egyetlen áldozatát, amelybe mi a szentmisén keresztül belekapcsolódhatunk. Ezzel nem lehet betelni. Nekünk nem az a bajunk, hogy mint vélekedik rólunk ötvenhét református atyafi, s akik azonosulnak velük, hanem, hogy nem tudjuk úgy körülvenni Jézust az Oltáriszentségben, ahogyan azt Krisztus valóságos jelenléte megérdemli.

Szegedi László