Karácsonykor újra együtt

Imre már azt is elfelejtette, hogyan kell szép szóval a feleségéhez fordulnia, vagy hogy a szerény ebédet illenék megköszönnie. Templom helyett is a kocsmába ment.

 

Valamikor jobb napokat láttak. Művelték a földet, az azonos célok, a munka, a gyermekek nevelése jó társakká tették őket. Annyi mindig csurrant-cseppent, amiből meg tudtak élni. A környék dús füvű legelőt adott az állataiknak. A Tisza partja tele volt kenderrel, Bözsi néni nyár végén áztatta, tilolta, gerebenezte, télen fonta, szőtte, hímezte. Imre bácsi segédkezett a nehéz, vízzel telt kender forgatásában, gyűjtésében. Felesége csodaszép hagyományos beregi kézimunkákat készített. Az átkosban kiállításokra vitték őket, s néha díjnyertes munkája is akadt. A kert, a háztáji még Pestre szakadt gyermekeiknek is élelmet adott. Karácsony előtt édesanyjuk mindig meglátogatta övéit, s kóstolót vitt nekik disznóvágás után. Kezdetben elfogadták a hímzett terítőket, szőtteseket, de később inkább már bizományba adták őket a belvárosi népművészeti boltoknak. Egy időben virágzott az üzlet, de a vevőkör fokról fokra megfogyatkozott.

Bözsi néha látta, hogy Budapest forgalmasabb helyein erdélyi asszonyok kézimunkát árulnak, ezért tavaly úgy döntött, hogy ő is megpróbálja. Arany keze volt, és mindent hagyományos módon állított elő, fehér vászna keményítve, hófehéren ragyogott a Moszkva téren.

Ekkor már egyedül élt, mert miután elcsattant az első és egyben utolsó pofon, elzavarta otthonról az urát. Imre nemcsak részeges volt, hanem még kis nyugdíját is a kocsma játékgépeiben hagyta. Egy napon, noha már kenyérre sem futotta, elitta és eljátszotta utolsó forintjait is. Bözsi néni erélyesen kérdőre vonta, ezért csattant el a pofon. Bár tájékozott volt a világ dolgaiban, nem tudta, hogy férje beteg, hogy az alkohol és a játékszenvedély rabja lett. Lelkiismerete azt diktálta, hogy keresse, emésztette magát, hogy miért adta ki az útját, és attól félt, hogy talán nem is él már.

Kuporgatott némi pénzt, levágott két kacsát, megpucolta őket, összehajtogatta és gondosan becsomagolta kézimunkáit, aztán elindult Pestre. Gyermekei, unokái a Nyugatiban várták, sőt még a két vő is kijött elé. Jó anyós volt, iparkodott mindenkinek kedvében járni, bánatát magában hordozta, panaszaival nem terhelt senkit. Soha eszébe sem jutott, hogy hozzájuk költözzön a kis panellakásba. A családtagok reggel elmentek otthonról, ki munkába, ki iskolába, ő pedig elindult a Moszkva térre a portékáit árulni. Sokan megfordultak arrafelé, így jó néhány szőttest, párnát és futót el tudott adni, és jól fogytak a rongyszőnyegek is: alacsony áruk a válság miatt vonzó volt.

Árusítás közben észrevett egy szótlan koldust, aki műanyag poharát a járókelők felé nyújtotta. Ápolatlan volt, bozontos haja, őszülő szakálla eltakarta arcát, de két szép kék szeme még mindig a régi volt, mint otthon a derült égbolt. Bözsi néni arra gondolt, hogy ad neki pár forintot. Aztán találkozott a tekintetük: Imre volt az. Bözsi néninek hirtelen eszébe jutottak az egykori karácsonyok, amikor a falu puha, fehér lepelbe burkolózott, és ők, az egész család a csikorgó hóban együtt mentek az éjféli misére. Odalépett a férjéhez, megfogta a kezét, és simogatóan kedves, bátorító szavakkal arra kérte: menjen vele haza. Közben a Moszkva téren hullani kezdett a hó.

Bözsi néni a kézimunkákért kapott pénzen elvitte Imrét a közeli borbélyhoz, a kínai piacon pedig tiszta ruhát, meleg kabátot és cipőt vett neki vastag zoknival. Este együtt tértek haza kisebbik lányához, aki már kétségbeesve várta édesanyját, mert azt hitte, valami baj érte. Amikor kinyitotta az ajtót, mindkét szülője könnyes szemmel nézett rá. Édesanyja elcsukló hangon így szólt: „Megtaláltam, hát hazaviszem, hiszen az édesapád. Ő lesz a mi karácsonyi ajándékunk.”