Álmaikban a jövő ígérete…

Az ember egyik legalapvetőbb, általában veleszületett képessége, hogy alkosson, ábrázoljon valamit. 

Gyermekkorunkban természetes módon hozzánk tartozott a rajzolás készsége, a ceruzák, ecsetek, festékek, tollak használata. Az emberi önkifejezés fontos eszköze a rajz. Ahogy azonban közeledik a felnőttkor, az emberek egyre inkább elhagyják ezt a kreatív készségüket. Talán elgyávulnak? Nem tudni. Sokan még kérkednek is vele: „Nem, én nem tudok rajzolni, képtelen vagyok akár egy egyenes vonalat is húzni” – mondják, mintha erre büszkének kellene lennünk…

Az itt látható rajzokat olyan emberek készítették, akik lelkiismeretünk nyomasztó árnyaiként állandóan kísérnek bennünket, akiktől a járműveken szabadulni akarnánk: hajléktalanok. A Fedél Nélkül című lap minden hónapban pályázatot hirdet számukra, immár hét éve. Verseket, grafikákat és prózai műveket lehet beküldeni, a legjobbakat díjazzák.

Dvortsák Gábor cím nélküli, tónusos, komoly rajztudásról árulkodó grafikája az egyik leginkább figyelemre méltó alkotás. Egy idős férfi és egy gyermek átható tekintettel néz előre. A rajzoló a mondanivaló hatásosabb kifejezése érdekében felhasználta a papír hullámosságát, érdességét. Az öregember ráncai folytatódnak, mintegy átvezetik a szemlélőt a fiatal, csillogó szemű gyermek arca irányába, amit felerősít a nedvességtől felhullámosodott papír egyenetlen felülete. Olyan, mint valami vén, erezetes fatörzs, vagy mintha a mindenen áthatoló víz árja borítaná el a képet: így köti össze a rajzoló a két generációt. Erőteljes, mély tónusú, fotografikus hűségre törekvő ceruzarajz.

A Csatesz művésznevű alkotó Titok című rajzának szürrealista ábrázolásmódja ragadja meg az embert. Talán Szűz Mária és a Kisjézus alakja jelenik meg a képen – legalábbis az őket körülvevő glória erre utal – balladisztikus, barbárnak tűnő környezetben. A földből kinövő óriási, derékba tört fatörzs arcokat rejt. Nem tudni, hogy az ördögöt jelképezik-e, vagy csak az irdatlan, villámsújtotta fa haldoklásában is erőt sugárzó jelképei. A gyermeket körülölelő, óvó női kéz mellett mintha erős kar nyúlna ki a fából faág formájában, mintegy biztosítva a túlélés lehetőségét. A rajz hol sötétedő, hol világosodó vonalhálója ugyancsak gyakorlott kezű alkotóra utal. Balladai homály borítja be az egész alkotást.

Kovács Béla grafikája láthatóan tudatosan megtervezett kompozíció, nem úgy, mint az előző munka, a Titok. Az inkább intuitív, érzelmektől fűtött, spontán készült mű. Kovács képén sivár, kopár város és hegyoldal fölött paplanra emlékeztető felhőn békésen alvó ember figurája lebeg, aki láthatóan az igazak álmát alussza egy üres üveg társaságában. Egyedüllétét csak a hold jelenléte enyhíti valamelyest. Ezt a rajzot egy karikaturista is megirigyelhetné, bár nem mulatságos a téma. Olyan emberről szól, aki talán szebb időkről álmodik, hiszen az ő élete sem volt mindig ilyen kilátástalan. Álmaiban talán még benne van a jövő ígérete, a kiút lehetősége ebből a szürke, élettelen környezetből, amit a rajzoló roppant egyszerű eszközökkel, de hatásosan ábrázol.

A negyedik kép (szintén Kovács Béla alkotása) az egyetlen színes mű a válogatásban. Sok szempontból rokonságot mutat Mednyánszky csavargóival, számkivetettjeivel, a periférián élőkről készült képeivel. A figura előrehajló mozdulata, gyanakvó arckifejezése, fal mellett álló, köpenybe burkolódzó alakja plasztikusan ábrázolja az állandóan úton levő, bizonytalan, félelemben élő, elhanyagolt embert. Őt mindenki elkerüli, és ő is kerül mindenkit – az emberi élet súlyos drámája ez. A kép színei is figyelemre méltóak: a sárgásbarnás előtér mögött mély, hidegkék árnyék érzékelteti a helyzet komolyságát.

A hajléktalanok sorsa mindannyiunk felelőssége. Senki sem mondhatja: „Nekem semmi közöm hozzájuk, nem én tehetek róla, hogy ilyen dolgok vannak a világban.” Talán személy szerint csakugyan nem mi tehetünk róla, de a saját helyünkön, mások életét is érintő döntéseink terén nekünk is nagy felelősségünk van. Ha mindenki csak annyit tesz, amennyire saját legjobb lelkiismerete szerint lehetősége van, azzal már tett is valamit azért, hogy ez a kollektív fájdalom enyhüljön.