Karácsony 2.0 – szürkén, szépen

 

Nekem aztán mondhatták, hogy a Kisjézus meg az angyal, na persze, gondoltam, majd biztos a ruhásszekrénybe rejti a csomagot… A bontogatás után vacsoráztunk, gyertyafényben, nagyszülőstül, finomat, s nemsokára következett az éjféli mise a falu kicsi templomában, mennyezetig érő fenyőkkel, pásztorjátékkal (én voltam a – na, ki? – hát valamelyik pásztor). Milyen jó is volt a mise után elaludni otthon, a karácsonyillatú szobában!


Mostanra a nagyszülők elmentek, a tesó külföldre költözött, megnőttem, s örülök, ha a munkából kiszakadva hazautazhatok arra a néhány napra. Hiányzik az ünnepi nyüzsgés, a jól ismert, megszokott forgatókönyv. Ajándék van ugyan, de már nem kutatom fel pimaszul, és az éjféli mise is elmarad, hiszen a papunk több faluban szolgál, ide-oda rohan. Csendes, egyszerű, szürke lett a karácsony, de most jöttem rá, hogy így, másképp is mekkora értéke van. „Elmenjünk?” – kérdezi anya. „Menjünk, no!” – válaszolom, s már battyogunk is a csúszós úton a templomba, ahol a hívek gondoltak egyet, s szenteste igeliturgiát szerveztek, hogy ha a papunk nem is lehet ott, mi azért jöjjünk össze. „Akkor gyöttök tik is?” – így az emberek. „Gyövünk, gyövünk!” – mondjuk nekik. Nem sokan vagyunk, de így meghitt, családias az egész. Van, aki felolvas, egy lány az „Aludj, aludj…” kezdetű dalt adja elő, az asszonykórus adventi énekeket énekel, régi tanárnőm kis ajándékot csúsztat a kezembe. A végén pedig sorban járulunk a jászolban fekvő Kisjézus elé; a betlehem a régi, az oltárterítő a hajdani öregek hímezte, s a fenyők is ugyanolyan nagyok. Arra gondolok, hogy ha Jézusnak megfelelt egy istálló, ahol világra jött, akkor közöttünk, ebben a szerény templomban is biztosan megszületik most, és ránk mosolyog.

 

Bármily egyszerű, zsibongástól mentes, mégis csodaszép volt ez a karácsony!

(-ő)