„Kamaszkorba” lépett egyetemi lelkészség

Először persze csak egy ötlet volt, számolt be kérdésünkre Takó István egyetemi lelkész és Györgypál Enikő pasztorálasszisztens. 1994-ben néhány kolozsvári egyetemista azzal a kéréssel fordult a püspökhöz, hogy nevezzen ki egyetemi lelkészt a városba. Az induló lelkészség fő „tevékenysége” a vasárnapi szentmise volt, ezt egészítették ki a csütörtök esténként megszervezett előadások. Utóbbiak főként tudományos témákat boncolgattak, de a szervezők igyekeztek olyan előadókat meghívni, akik keresztény szemszögből tekintettek a világra és a szakmájukra. Eleinte kevesen voltak, aztán egyre többen kezdtek érdeklődni. Rövidesen lelkigyakorlatokat kezdtek szervezni Nemes Ödön jezsuita szerzetes vezetésével, aki akkoriban Gyulafehérváron tanított a szemináriumban és vállalta, hogy havonta egy alkalommal a kolozsvári diáksággal is foglalkozik. A „hőskorszaknak” számító kilencvenes évekhez kötődik a legtöbb lelkészségi tevékenység beindulása – a bibliaóra, az imaiskola, a színi kör, a karizmatikus csoport, a kórus, a taizéi közösség, a kirándulások, a bulik.

Az persze az egyetemi lelkész számára sem kétséges, hogy tizenöt év elteltével is bőven van még tennivaló. A piarista templomban megtartott vasárnapi szentmiséken körülbelül kétszáz fiatal szokott résztvenni, a lelkészségi programokba mintegy hetven-nyolcvan diák kapcsolódik be rendszeresen. „Nálunk is érvényes, hogy a szentmisén keresztül kell az embereket pasztorálni” – állapította meg Takó István, hozzátéve, hogy számos közösségformáló tevékenységgel igyekeznek a diákságot megszólítani. A közös palacsintasütést például annak ellenére megszervezték, hogy a lelkészségen rendelkezésre álló kályhán csak két tepsinek volt egyszerre hely. A lelkész meggyőződése, hogy a hasonló helyzetek kreatívvá teszik az embereket, valamint abban is segítenek, hogy az egyetemisták magukénak érezzék a tereket. Legfőképpen viszont a saját bentlakás hiányát fájlalja: „Az lenne az igazi, ha saját kollégiuma volna a lelkészségnek”. Persze afféle mini-kollégiumok jelenleg is működnek, tíz-tizenöt kisebb-nagyobb „lakóközösséggel”: egyes egyházi és magáningatlanokat ugyanis már hosszabb ideje berendeztek diákszállásnak, amelyek a város különböző pontjain szétszórtan találhatók. Az egyik státus-házban például huszonhat lány lakik, a Zaki-laknak becézett györgyfalvi negyedi plébániát pedig egy fiúcsapat népesíti be. A KEL-es közösségépítés legszebb példáit viszont Györgypál Enikő említi. „Csupán az idén lesz nyolc-tíz olyan esküvő, amelynek valamilyen KEL-es alapja van, például itt ismerkedtek össze” – mondja a pasztorálasszisztens. Nem csoda hát, hogy a kéthetes születésnapi ünnepségsorozat is tartalmaz olyan programot, amelyet a generációk találkozásának szenteltek, hiszen olyan „ős KEL-es” is van már, akinek a gyermeke ma már egyetemista, és éppen a szülei által megálmodott lelkészségben tevékenykedik.

Az egyetemi lelkész arca gondolkodóvá válik, amikor arról kérdezem, milyennek látja a KEL következő tizenöt évét. Jó lenne az egyetemi tanárok irányába „nyitni”, megszólítani azokat az egyetemi oktatókat, akik fontosnak tartják a lelki életüket – mondja. De éppoly nagy kihívásnak érzi a diákság felelősségtudatának növelését is. Mert nem mindegy, milyen lesz az értékrendje annak a nemzedéknek, amely az elkövetkező időszakban az ország vezető értelmisége lesz.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..