„Aki nincs ellenünk, az velünk van…”

Grősz József érsek pedig néhány nappal korábban a püspökkari konferencián így jellemezte az egyház helyzetét: „Egyre jobban fenyeget a sztálinizmus visszatérése.”

A két idézet világosan rámutat az egyház és állam egymásnak feszülésére 1957 januárjában. Miközben Kádár János a hitoktatás fellendülése kapcsán az egyház kateketikai aktivitását a forradalommal egyenlő súlyú véteknek tekintette, Grősz József egyre inkább érezte, hogy a színdarab az új politikai játszmák színpadán is ugyanaz, csak a szereplők mások.

Az 1956-os események és a Kádár-rezsim első hónapjaiban „nyilvánosságra jutottak sok szív gondolatai”(vö. Lk 2,35), amiből az államhatalom két következtetést vonhatott le: az egyház a diktatórikus nyomás ellenére is megmaradt ellenségnek, a papság egy szűk rétege azonban mindenképpen kitart a szocializmus ügye mellett. Az egyház igazi szégyenérzetét – azt hiszem – ezek a kommunista rendszertől oltalmat kérő személyek kell, hogy felkeltsék (például Horváth Richárd, Vértes Andor /esztergomi főegyházmegye/ Potyondy Imre /székesfehérvári egyházmegye/ Vattamány Imre /hajdúdorogi egyházmegye/, Farkas Dénes, Szüts Dezső /szombathelyi egyházmegye/). Ők a forradalom vérbe fojtása után azonnal a hamvaiból feltámadó Állami Egyházügyi Hivatalhoz (ÁEH) siettek, hogy bepanaszolják és ezzel lehetetlen helyzetbe hozzák püspökeiket, megköszönjék a rendszer oltalmazó kezét, és szolidaritásukról biztosítsák az új diktatúrát.

Erre a szolidaritásra szüksége is volt a Kádár-rezsimnek, amelynek egyházpolitikája és egyházszemlélete ezen a ponton ragadható meg talán a legjobban, akár a kommunizmus elkövetkező évtizedeire, akár a Kádár-rendszer utódpártjára vonatkozóan is. Kádár, de 1955-től a kommunizmus egésze kénytelen volt belátni, hogy az egyházzal hosszú távon kell számolnia. Ebben az időszakban már nem a vallás, az egyház kiirtása volt a cél, hanem az egyház olyasfajta megtörése, amely elvezet ahhoz, hogy az a rendszer ideológiai hátterének részévé, kiszolgáló személyzetévé váljon.

E feladat központi végrehajtói Kállai Gyula művelődésügyi miniszter, Horváth János ÁEH-elnök, Miklós Imre elnökhelyettes, Bugár Jánosné, az Országos Béketanács titkára és az egyházmegyei biztosok voltak. A félelem hangulatát jól mutatja, hogy az ÁEH dolgozóinak hét fegyverviselési engedélyt kért a hivatal 1957-ben. Az állam elsődleges célja az egyházkormányzat teljes megbénítása volt. Ezért küzdött az egyházügyi hivatal a kipróbált békepapok hatalomba juttatásáért, valamint ezért kötötte engedélyhez a legalacsonyabb szintű helyezéseket is, s küldte ki újból valamennyi ordinárius mellé az állami megbízottakat, vagy internálta Szabó Imre, Badalik Bertalan és Kisberk Imre püspököket. Ennek volt része, hogy a püspöki kar irányítása alól kiszervezték az Opus Pacist, amelyet az állami hatóságok nem az egyházmegyei, hanem a közigazgatási határoknak megfelelően alakítottak ki. Ez a szervezeti forma kísértetiesen emlékeztet egy új hierarchia, egyházszervezet kialakítására, amelynek nyomai még 1962-ben is fellelhetők. Az új hierarchia megteremtését szolgálta az ordináriusok elöregedésének, halálának csendes kivárása, helyükre pedig a bizalmi emberek bejuttatása a káptalani választások által (például Várkonyi Imre Kalocsára kerülése). Később ezt próbálta leginkább áthidalni a Vatikán keleti politikája is.

A hitoktatás a kezdetben mutatkozó szabadság következtében annyira megerősödött (például Borsodban 28 százalékkal), hogy ennek megszorítását is törvénnyel szabályozták, illetve a karitásztevékenységet is ellenőrzés alá kellett vonni. 1957 márciusában a katolikus egyház tizennégy népkonyhát tartott fenn a fővárosban, ahol 1255 étkezést biztosított. A karitászakciók és a külföldről érkező támogatások szervezése címén Endrey Mihály püspök, az Actio Catholica elnöke viszonylag szabadon utazhatott Bécsbe. Ennek állami engedélyezése hallgatólagos elismerése lehetett a magyar egyház és a Szentszék közvetett kapcsolattartásának, hiszen lehetetlenség, hogy Endrey a szabad világban járva ne találkozott volna olyan személyekkel, akiknek segítségével megtörténhetett az információcsere a Vatikán és a magyar püspökök között. Erre utalnak egyébként azok az ÁEH-dokumentumok is, amelyek arra figyelmeztetik Mihály püspököt, hogy a Szentszéktől szóban vagy írásban érkező üzeneteket csak állami engedéllyel hirdetheti(k) ki. Endrey püspök azonban hamarosan kegyvesztetté vált, mert nem volt hajlandó helynökének kinevezni a kiközösítés alatt álló Beresztóczy Miklóst. Emiatt internálták őt Vámosmikolára, és vádolták meg – a kommunista propaganda segítségével – az ‘56-os segélyek elsikkasztásával, ami arra is alkalmat adott, hogy az egyház központi pénzkezelését is Várkonyi Imre vegye át.

Az egyház adminisztratív eszközökkel való sarokba szorítását megfélemlítésekkel nyomatékosították. Ilyen volt a forradalom idején kiszabadult papok, szerzetesek börtönbüntetésének felújítása (például Endrédy Vendel zirci apáté), Brenner János mellett több olyan katolikus papnak a meggyilkolása, akik például a határ menti sávban segítették a menekülteket (Kováts Ferenc /szombathelyi egyházmegye/), illetve valamilyen formában tiltakoztak a rendszer ellen (Szekuly Pál /veszprémi egyházmegye/, Kenyeres Lajos /váci egyházmegye/), valamint új perek kreálása.

„Aki nincs ellenünk, az velünk van” – az ismerős kádári szlogen a rendszer álságosságát mutatja. A kommunista rendszer ugyanis 1956 és 1958 között mindent megtett, hogy megtörje az egyház ellenállását, és el is érte, hogy az egyház semlegességével még a rendszerváltozás közepette is sokakban azt az érzetet keltette, nincs a rendszer ellen, talán még vele is van. A Kádár-rezsim szinte minden engedménye ezt a lojalitást jutalmazta. A színfalak mögött azonban voltak olyan kellékek, amelyek töredezettségük ellenére is „kétes” szövetségessé tették az egyházat. Ennek egyik legfontosabb jele, hogy egyetlen püspök sem szakadt el Rómától, miként ez a hasonló helyzetben lévő és a magyar egyházügyi szervekkel élénk kapcsolatot tartó Kínában megtörtént. A hívek, a papság és a püspökök Róma-hűsége, ezért vállalt áldozataik – különböző mértékben ugyan, de – alapvetően jelezték a Kádár-rendszer számára, hogy az egyház nem a világból való (Jn 17,14).

(A szerző ferences szerzetes, történész.)  

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.