– Nem az a célom, hogy a szemben álló felek valamelyikét is bíráljam, akár palesztin népemet, akár a zsidókat, szeretett testvéreimet. Meggyőződésem, hogy a világ közvéleménye előtt nem tisztázott, miféle konfliktus van a palesztinok és az izraeli zsidók között. Talán szemiták és nem szemiták állnak egymással szemben? De hiszen mi, palesztinok, akik évszázadok óta Palesztinában élünk, és zsidó testvéreim, akik nagyrészt Európából, az arab országokból vagy más területekről származnak, egyaránt szemiták vagyunk. De hát akkor vallások közötti háborúról van szó? Hogyan volna lehetséges ez, amikor a közel-keleti zsidók, a keresztény kisebbség és a muzulmánok ezerkétszáz éve minden vallási konfliktus nélkül együtt tudtak élni?
A mostani konfliktus Palesztinában, a Szentföldön, két népnek ugyanarra a földterületre vonatkozó igényéből fakad. Méghozzá kizárólagos igényéből. Márpedig a békéhez és biztonsághoz nem vezet más út, mint az igazságosság és az összefogás.
– Emlékszem, mikor kilencéves koromban Izrael állam létrejött, szüleim ünnepi asztallal fogadták a katonákat. De tíz nap múlva parancsot adtak a családfőknek: „Két hétre el kell mennetek családostul.”
Két hét múlva azonban a családfőket – édesapámat is – fegyveres katonák Nablus közelében áttették a határon. Megkezdődött keresztútjuk. Gyalogmenetben kerestek maguknak befogadó országot. Jordánia? Szíria? Libanon? Édesapám azon kevesek közé tartozott, akiknek sikerült aztán Libanonból visszaszöknie Izraelbe. Megtalált minket, a családját, bár nem maradhattunk eredeti falunkban. Elmesélte, hogy éhségükben sokszor gyökereket, gilisztákat ettek. De olyan ember volt, hogy sohasem akart ezért „elszámolni” az izraeli hatóságokkal.
– 2006 karácsonyát követően Simon Peresz elnök felkeresett, hogy boldog új évet kívánjon nekem. Emlékeztettem visszatérési jogunkra. Azt mondta: „De Chacour atya, Ön ötven évvel ezelőtt hagyta el Bar’amot. Azóta sok iskolát járt és szép dolgokat látott. És mindezek ellenére még Bar’am van a fejében? Mikor fogja már elfelejteni, hogy Bar’am az Ön szülőfaluja?” Mire ezt válaszoltam: „Peresz úr, Önök Palesztinát kétezer évvel ezelőtt hagyták el, és most visszatértek, hogy életünket pokollá tegyék. Mikor fogják már elfelejteni, hogy Palesztina az Önök szülőhazája is?” Őszintén felelte: „Megérdemlem a válaszát, mert az enyém nem volt válasz…”
– Most 1,2 millióan vagyunk izraeli állampolgárságú palesztin arabok. Közülük 147 ezer a palesztin arab keresztények száma. Mi jelentjük a palesztin arab kereszténység 25 százalékát. A másik 75 százalék menekülttáborokban él, muzulmán testvéreikkel együtt, kényszerű vagy önkéntes emigrációban. A keresztények száma a Szentföldön napról napra csökken.
– Végre meg kell próbálnunk más megoldást találni a problémákra, mint a fegyverek és a háborúskodás! A legjobb út a gyerekek nevelése. Jövőnket, boldogulásunkat csak azzal szolgálhatjuk, jogainkat csak úgy biztosíthatjuk, ha hidakat építünk arab közösségünk és az Izraelben többséget alkotó zsidó szomszédaink között.
Az izraeli arab közösség nagyon fiatal: népünk 75 százaléka nincs még 25 éves. Tizenöt százalék 14 évesnél fiatalabb. Jövőnk attól függ, milyen nevelésben részesítjük őket. Az volt az elképzelésem, hogy a zsidó gyerekek együtt tanulhassanak a keresztényekkel, muzulmánokkal, drúzokkal ugyanabban az iskolában. 1982-ben alapítottam egy kis iskolát a Názáret és Haifa között fekvő galileai faluban, Ibilinben. Addig nem volt középiskolánk. Az építési engedélyt nehezen sikerült megszerezni, de kilenc hónap múlva állt az iskola, megkondult kis harangja, és 82 tizenhárom-tizennégy éves gyerek állt előttem. Most, huszonöt évvel később 4500 diák tanul intézményeinkben. Többségük muzulmán. Időközben azonban zsidó diákjaink is lettek – ami lehetetlennek tűnt, mégis valóra vált. Tanáraink harmadrésze doktorátussal rendelkezik. Közülük 32 zsidó. Csak szakmai szempontból döntjük el alkalmasságukat. Már nemcsak középiskolánk, de óvodánk is van 350 gyerekkel, és népiskolánk 700 tanulóval. És van szakkollégiumunk. Öt évvel ezelőtt pedig megnyithattam az első arab-keresztény-izraeli egyetemet. Amikor a 126 hallgatóval megtartott nyitóünnepség után visszamentem irodámba, örömömben térdre vetettem magam és úgy adtam hálát az Úrnak. Meggyőződésünk, hogy a Szentföldön a békét csak úgy valósíthatjuk meg, ha a lehető legtöbb zsidó, keresztény és muzulmán fiatalembert négy-nyolc évre közös iskolába hozzuk össze, ahol együtt élnek és tanulnak. Nekünk, keresztényeknek az a felelősségünk, hogy naponta, egészen konkrét módon szolgáljuk a zsidók és muzulmánok közötti kiengesztelődést.
