Jó együtt keresni

Minden este, amikor a két rosszcsonttal elmondunk egy miatyánkot a nap zárásaként, az ökumenikus imaközösséget éljük meg. Számomra az imahét pusztán az egyik formája az ökumené megélésének, melynek csúcspontját az jelenti, amikor odahaza egy fohásszal lezárjuk a napot, vagy amikor családostul ünnepeljük Isten jelenlétét az istentiszteleten vagy a misén. Talán épp e családi formáció miatt is néha türelmetlenebb vagyok az ökumenikus héttel kapcsolatban, mint amennyire kellene. Ilyenkor azt gondolom: szép és jó, hogy imádkozunk, meghallgatjuk egymás papjait, de ezt már csináljuk egy ideje. Mi legyen a következő lépés a nagyobb egység felé? Elégedetlenségemről nemrég beszélgettem harmadrendi bencés szerzetes anyósommal, aki szintén szívügyének tekinti az ökumenét. Ő emlékeztetett, hogy a személyes imádsághoz hasonlóan a közösségi imának is van kontrollálhatatlan, emberi módon nem átélhető távlata; de folytatni kell, és nem feltétlenül a hatékonyságát keresni. A nagymamám mesélte, hogy amikor fiatal lány korában hazakísérte őt egy katolikus fiatalember, és ezt meglátta a helyi pap, két taslit lekevert a fiúnak: hogy mer udvarolni egy evangélikus lánynak? Ilyen idők után a nagymamám és az ő korosztálya számára nagyon nagy élmény, hogy templomban is lehet együtt imádkozni más vallásúakkal. A mai fiatalok életében már nincsenek meg a régi felekezeti ellentétek, ők gyakorlati oldalról közelítik meg a kérdést. Például jegyesoktatáson nagyon komoly téma, hogy vegyes házasságban hogyan lehet együtt megélni a hitet evangélikusként és katolikusként. Például hova menjenek templomba: hol ide, hol oda, vagy ragaszkodjanak az egyikhez? De akkor mi lesz a másik hagyománnyal, a vallási gyökerekkel, a gyerekekkel?

A közösségek találkozásának mindenképpen jó alkalma egy-egy ilyen hét, főleg egy ilyen fővárosi, elég pörgős környéken, mint a miénk, ahol egyébként a mindennapokban nem nagyon éljük meg az ökumenét – egyszerűen azért, mert erre már nem jut kellő figyelem és idő. Egyik kollégám kezdeményezésére korábban havonta egyszer találkoztak a kerület papjai. Előző szolgálati helyéről, Gödöllőről hozta ezt a szokást, amely ott – egy kisebb városban, kisebb közösségben – nagyon jól működött. Megbeszélték az ügyes-bajos dolgaikat. Nálunk ez, sajnos, abbamaradt. Szívfájdalmam az ökumenével kapcsolatban, hogy nagyon szeretném hivatalos módon megélni az eucharisztikus közösséget, de ez nem lehetséges. Tudomásul kell venni, hogy itt tartunk, de nem kellene beletörődni, még akkor sem, ha nehéz bármilyen megoldást előrevetíteni e kérdéssel kapcsolatban. Az idei imahét mottója Ezékiel prófétától egészen új perspektívát ad számunkra. A prófécia mindig egy adott emberi szituációban jeleníti meg Isten üzenetét. Izgalmas és fontos kérdés, hogy a világ mostani válságos helyzetében mi, keresztények hogyan tudjuk az imádságban és az igére való figyelésben közösen is megtalálni azt, amit nekünk kell elvégeznünk és megélnünk. Hogy ne egyszerűen gazdasági, immanens történésként éljük meg e meglehetősen félelemmel teli időszakot, hanem azt kutassuk, hogy Isten mire indít bennünket, milyen lehetőségek vannak e krízisben. Jó együtt keresni. Lehet, hogy az Istenhez való ragaszkodásunkat kellene mélyebben átgondolni ebben a válsághelyzetben, s azt, hogy mi a küldetésünk. Miben kellene megújulnunk, megerősödnünk közösségként is, és mit kellene üzennünk? Tudunk-e egy picit másképpen viszonyulni magunkhoz, egymáshoz, Istenhez és a világhoz?