John Milton (1608–1674) angol költő a barokk és egyben a világirodalom egyik legnagyobb alakja. Legismertebb műve az Elveszett paradicsom című eposza, amely 1667-ben jelent meg először, és óriási hatással volt a későbbi korok irodalmára, művészetére. Fő művét Milton már vakon írta. A vak poéta Európa számos festőművészét megihlette, így Munkácsy Mihályt is, aki lányai körében ábrázolja őt, amint az Elveszett paradicsomot diktálja.
Az eposz kezdetén a Sátán és seregei már elkövették az égi lázadást Isten és egyszülött Fia, Jézus Krisztus ellen, ezért a Teremtő büntetésből a pokolba vetette őket, melynek a mennytől való irdatlan távolságát a költő azzal érzékelteti, hogy zuhanásuk kilenc napig tart. Ám az alvilág urai – élén a Sátánnal – nem törődnek bele égi otthonuk elvesztésébe, s azon tanakodnak, hogyan kerülhetnének fel ismét a mennybe. Közben tudomást szereznek arról, hogy Isten új fajt teremtett, náluk ugyan gyengébbet, de olyat, amely nagyobb kegyben lesz a Mindenhatónál. A Sátán fejéből pattan ki az ötlet, hogy vigyék bűnbe az embert, haragudjon meg rá Isten, és csalódottságában semmisítse meg legfőbb teremtményét.
A Sátánban „álnok” gőg lakozik, bosszút forral Isten ellen. Nem bánt meg semmit, önmagának és seregének be akarja bizonyítani, hogy fel mer lázadni Isten ellen. Nem hajlandó bocsánatot kérni a Teremtőtől, értelmetlen, dacos büszkeség él benne. Számára az a legfontosabb, hogy soha ne hajoljon meg a Mindenség Ura előtt: „Leborulni, kegyéért rimánkodni térdre esve, s hatalmát istenítni, bár a trónját féltette rém-karomtól – ez lehetne szégyen, gyalázat és nagyobb mocsok bukásunknál is!”
A Sátán hatalma rendkívüli volt az égben, Isten után ő volt a második legnagyobb, de nem elégedett meg ezzel. Célja, hogy ő legyen az első, mindegy, hogy hol. Vallja: „Legyek inkább pokolban első, mint a mennyben második!”„Inkább Pokolban úr, mint szolga Égben… (…) Uralmunk biztos itt, s az uralom megéri, mégha a Pokolban is!”
A Sátánt a gőg, az Isten elleni lázadás kudarca miatt érzett szégyene akadályozza meg abban, hogy a Mindenható bocsánatát kérje. Milton Krisztus és a Sátán harcát ősi küzdelemként mutatja be, amely még a teremtés előtti időkben kezdődött. A Sátán nem fél senkitől, csak Istentől és Krisztustól, a fő ellenségének pedig Jézust tekinti. A Sátán „Első főangyalok közül való, ha épp nem első kegyben, hatalomban, kiválóságban, mégis telve dühvel Isten Fia ellen, mióta Atyja tisztelte és fölkente Messiásnak.” Amikor Isten megparancsolta, hogy minden égi lény boruljon térdre egyszülött Fia, Jézus előtt, a Sátán megtagadta ezt, s voltak követői is az angyalok között. A Sátán szabadsága súlyos megsértésének tekintette a Mindenség Urának parancsát, hiszen korábban mindnyájan egyenlőek voltak, ettől kezdve viszont Krisztus egyeduralkodó lett, amit ő nem tűrhetett. Bosszúvággyal vegyes düh tombol benne Krisztussal szemben.
A Sátán képtelen elfogadni, hogy Isten szeretetből teremtette az embert. Mivel ő nem szeret senkit, ez az érzés ismeretlen számára, csakúgy, mint a nyugalomé. Célja a rombolás, az egész emberi faj megrontása. „Csak rontásban találok enyhülést kétségeimre: ha veszve látom az embert, s ráveszem arra, mi végzetére munkál, s mi érte lett: a Föld is véle vész, mert jóban-rosszban hozzá köttetett; rosszban: hogy a romlás mindent betöltsön! Pokol erői közt enyém lesz az érdem, hogy egy nap elveszítem azt, mit hat napéjt egyvégtiben csinált az úgynevezett Mindenható (…)”
Az Édenben, meglátva Évát, a Sátánt lenyűgözi a legelső női teremtmény tökéletes szépsége. Egy rövid időre még a bosszújáról is megfeledkezik, ám végül felülkerekedik benne eredeti célja, hiszen az ármány hozta ide, nem a szeretet. A Sátán Évát a csodálatos szépségén keresztül kísérti meg és veszi rá, hogy egyen a gyümölcsből, a lényeget illetően a Bibliában (Ter 3,1–8) leírtak alapján. A Sátán kígyó alakjában Isten ellen beszél, s ravaszkodik, elhiteti Évával, hogy ő is evett az almából, és nem lett semmi baja, sőt, különleges képességre tett szert, megtanult beszélni. Isten nem tilthatja meg a tudást: „A tudás életet ád. A Tiltótól? Tekints rám! Én érintettem, ettem, s élek ím, sőt különb létet nyertem tőle, mint amit kirótt a Végzet, még magasabbra merészkedtem. Embernek zárva van, mi nincs baromnak? Isten íly kicsiny botláson dühre gyúl? Vagy nem dicséri épp hős erényetek, ha – bármi légyen a halál – beígért kínja nem riaszt a tettől, mely különb életre visz: jó- s rossz-tudásra (…) Ha való a rossz, miért ne ismernők, hisz akkor könnyebb kerülni? Ezért nem verhet Isten, ha ő igaz! S ha nem: nem isten úgy. Nem követendő; félendő.”
A Sátán büntetése végül félelmetes, méltó elkövetett tettéhez. Isten sziszegő kígyóvá változtatja, őt, az Ég egykor legfénylőbben ragyogó hercegét, és követőit is. Ez egzisztenciálisan hasonló ahhoz a térbeli zuhanáshoz, amikor a Sátán és seregei kilenc napon keresztül hulltak alá a mennyből a pokolba.
A Sátán ellenpontja a történetben Jézus, Isten egyszülött fia. A Szentháromság három személye – Atya, Fiú, Szentlélek – között tökéletes harmónia uralkodik, a szeretet harmóniája. Jézus mindenkor engedelmes Fia mennyei Atyjának, annak tökéletes képmása. „Aki engem látott, az Atyát látta” (Jn 14,9). „Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek” (Jn 8,19).
Ezzel szemben a Sátán a mennyben beleszeret egy gyönyörű égi tündérbe, aki mindenkit elbűvöl eszményi külsejével, legfőképpen a Sátánt, aki meglátta benne legtökéletesebb képmását. Az égi tündér ugyanis maga a Bűn. A Sátán gyermeket nemz neki, a Halált. Miután a Sátán fellázadt Isten ellen, a Pokolba vettetett, és vele együtt az égi tündér is, aki szörnyűségesen csúnya boszorkává változott. Derékig megmaradt ugyan régi szépsége, de attól lefelé tekergő kígyóteste van: „Csipőinél pokolkutyák ugatnak szüntelen, Cerberus-torkukat kitátva, szörnyű vonítással, s ha kedvük tartja, vagy neszük zavarják, visszamásznak anyjuk méhébe; ott kucorogva láthatatlan vonítnak benn.”
A Sátánnak és a boszorkának – vagyis a Bűnnek – gyermekük is születik, egy fiú, aki maga a Halál, ugyanolyan „iszony”-lény, mint elcsúnyult anyja, akivel vérfertőző viszonyt folytat, amelyből szörnyek születnek: „undok, erőszakolt ölelkezéssel, rút, rablott kéjéből foganta bennem e bőgő szörnyeket, mik szüntelen környékeznek (…) óraszám fogamzom, szülöm őket végtelen kinomra; (…) s készakarva ölnek-nyúznak, hogy tőlük soha sincs nyugalmam.”
A bűnbeesés, vagyis engedetlensége miatt az embernek meg kell halnia, s nincs a Mennyben egyetlen angyal sem, aki vállalná a megváltó halált. Ezt látva Jézus önként felajánlja az életét, hogy ezzel megváltsa az emberiséget bűneitől, s az Atya elfogadja áldozatát. Ő rendeli el Jézus megtestesülését, a Fiú kérésére. Jézusban már ekkor is határtalan szeretet él az emberek iránt, kéri mennyei Atyját, hogy bocsásson meg és irgalmazzon legfőbb teremtményeinek: „Magad kivánod kiveszteni egész müved miatta, amit dicsőségedre alkotál? Kétségbe vonhatják jóságod így, nagyságod is, s mentséged nincs reá!” Krisztus mennyei légiói élén győzi le a Sátánt, a Jelenések könyvében leírtakra emlékeztető módon, rettenthetetlen lovasként, amikor diadalt arat a vadállat és prófétái fölött (Jel 19,11–21). Krisztus arca ekkor zord, félelmetes. A mennyei légió vezetője, véres, szörnyű Messiás, a Sátán erejére erővel válaszol.
Krisztus a Sátán két fő fegyvere, a bűn és a halál felett arat győzelmet. Bíró és Megváltó is egyben, tehát már a kezdeti ősidőben, ahogy azt az evangélium írja: „Nekem adatott minden hatalom, égben és földön”(Mt 28,18–20).
Az eposzban a büntető és haragvó Isten képe mellett az irgalomé is megmutatkozik, Jézus hatására. Az Ószövetség szigorú, büntető Istenét mintha a Fiú szelídítené meg.
Éva és Ádám Isten bocsánatáért esedeznek, s fentről nyernek végül reményt. Isten nem hagyja magukra őket, Mihály arkangyal szavai alapján egy szeretet-Isten képe rajzolódik ki előttük: „De emlékezz rá: völgyön és síkon jelen van Isten, mint itt, megleled és jelenléte sok jellel követ, jó Atya-szeretettel vesz körül, s földereng arca, égi lábnyoma.” Mihály szerint „Ne szeresd léted, ne gyülöld, de míg élsz, szépen élj! Hogy meddig? Bízd az Égre!”.
Mihály felvázolja Ádám előtt Jézus megváltó halálát, aki csak önmaga feláldozásával teheti jóvá Ádám bűnét: „Máshogy nem lehet, csak ha betölti engedelmesen Isten törvényét, mit te megszegél; Halállal bűnhődik, ki megszegi! – s Ő hal halált, méltó zsoldját bünödnek és ivadékaid bünének: így fizethető csak a magas Igazság. Az Isten törvényét betölti végleg szófogadásban, szeretetben (ámbár az egy Szeretet magában is betölti!); ő szenvedi el büntetésedet azzal, hogy testet öltve megvetett életre és átok-halálra jut; s mindenkinek igér új életet, ki megváltásában hisz…” Mihály arkangyal Jézusnak a Sátán fölötti végleges győzelmét is előrevetíti, a Jelenések könyve alapján: Krisztus elűzi az ördögöt, „tisztulva-edzve a tüzes kavarcsból támad uj Ég, uj Föld, időtelen Kor, igazságra, békére, szeretetre fundált – s gyümölcse: örök üdv, öröm.”
Mihály arkangyal a jövendőt bemutató szavainak hatására Ádám végül felismeri, hogy Isten útjain kell járnia: „Okultam immár: szót fogadni legjobb, az Egy-Istent szeretni, félni, járni előtte, gondviselését örökkön fürkészni, és csak rajta csüggeni, ki minden művében kegyes, s a jóval legyőzi a gonoszt (…) igazságért-szenvedés a legfőbb győzelmi erő, s a halál hivőnek élet kapuja. Annak példáján tanultam, kit örök Megváltómnak ismerek.”
A Megváltó Krisztus szeretetében, mértékletességben élni másokért, ez az emberiség útja. Mihály szavai az első bűnt elkövető Évának is erőt adnak, aki követi Ádámot, szerelmetes asszonyként: „Veled megyek – így mintha itt maradnék; nélküled itt: kiűzetéssel egy! Ég alatt mindenem te vagy, te minden hely, kit imént az én bünöm miatt száműztek. Ez erős vigaszt viszem magammal, bár miattam veszve minden: rám szállt az Úr irgalma, méltatlanra, hogy általam hoz üdvöt az ígért Mag!”
Vagyis az első emberpártól származik az egész emberiség, s így jön el végül Jézus Krisztus, Isten szava, a megtestesült Ige (Lk 8,11), az idők teljességének pillanatában. Utalás ez Jézus megváltó halálára is, amelyre szükség volt ahhoz, hogy sokaknak életük legyen, ahogy azt Krisztus kifejezi e hasonlattal: „ha a búzaszem nem hull a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal, sok termést hoz” (Jn 12,24). A Teremtés könyvében a következőket mondja Isten a kígyónak, miután a gonosz rávette Évát arra, hogy egyen a tiltott gyümölcsből: „Mivel ezt tetted, légy átkozott minden állat és földi vad között; a hasadon járj, és port egyél életed valamennyi napján! Ellenségeskedést vetek közéd és az asszony közé, ivadékod és az ő ivadéka közé: Ő széttiporja fejedet, te pedig a sarkát mardosod” (Ter 3,14–15). Az asszony ivadéka, az üdvöt hozó „igért Mag” Jézus Krisztus lesz, „a nagy Szabadító (…), ki eltapodja a kigyó fejét”. Felfedezhetjük ebben az Éva és Mária közötti párhuzamot is: Éva a halált okozta engedetlenségével, Mária viszont feltétel nélküli igenjével megszülte az életet, Jézus Krisztust, Isten egyszülött Fiát. Mária a második Éva. „Ítélt a jóslat; beteljesült, midőn a második Évának, Máriának fia, Jézus a Mennyekből a Sátánt lebukni látta.” Ez utalás a Jelenések könyvére, amikor Jézus végső győzelmet arat a Sátán és serege fölött: „tűz szállt le Istentől az égből, és megemésztette őket, a tüzes és kénköves tóba vetik, ahol a fenevad és az álpróféta is van, és gyötrődnek éjjel-nappal örökkön örökké” (Jel 20,7–10).
John Milton eposzában egyértelmű, hogy az embernek Isten útján kell járnia, s bár a bűnbeesés megtörtént, a Mindenség Ura nem hagyta magára az emberiséget. Jézus Krisztus reményt nyújt minden kor minden emberének, hiszen mennybemenetele előtt ő maga mondta tanítványainak búcsúzóul: „Veletek vagyok mindennap, a világ végéig!” (Mt 28,20).
