Fotó: Lambert Attila
Tomka atya 1989-ben lett plébános Újpest-Káposztásmegyeren, ezen a harmincezres lakótelepen, amelynek tízemeletes házaiban hivatalból ateista rendőr- és katonatisztek találtak otthonra. Hétköznap egy panelházi lakásba hívták közösségbe az embereket, vasárnap a pártházban ünnepelhették a szentmisét. Egyesével szólítottak meg mindenkit, és százakat fogott meg a plébános és paptársa lelkisége. „Arról fognak megismerni benneteket, hogy szeretitek egymást” – Tomka atya hivatása ébredésétől ezt kereste, s aztán római tanulmányai alatt egy véletlen találkozás alkalmával a Fokoláre mozgalom egy közösségében megtalálta. Azóta is ezt éli. Így fogalmazta meg lelkipásztori szolgálata elsődleges célját: evangéliumból élő szeretetközösséget kell létrehozni, amelynek vonzása, légköre meghív, és befogadja a nem hívőket is. Megtanulta, hogy szolgálóként kell jelen lennie a közösségben, testvérként a világi munkatársakkal. A Szentháromság-plébánia képviselő-testületét a folyamatosan alakuló csoportok felelősei alkották. „Akik dolgoztak, azok felelősséget kaptak” – írja le a Fokoláre mozgalom építkezésének módszerét. „Együtt tanultuk az evangélium megélését. A találkozóink mindig megosztással kezdődtek. Felemelő, ha megbeszéljük az élet dolgait. A testvéri beszélgetés élteti az embereket, eggyé kovácsolja a lelkeket. Minden önkéntes szolgálatnak a testvéri közösség az alapja” – vallja. Közben megépült a közösség otthona is, benne szobák, termek, valamint egy kápolna az Oltáriszentséggel, és egy nagyterem a vasárnapi szentmise és mindenféle rendezvények számára.
Hetvenöt évesen innen jött el Tomka Ferenc. Először Máriabesnyőn folytatta papi életét, néhány hónapja pedig Vácon él, fokolárés atyákkal közösségben. Feldolgozza az évek során megélt és beérett lelkipásztori tapasztalatait, és több könyv megírására is felkérte a Szent István Társulat. „Életemnek mindig is fontos része volt a teológia. Írásaim célja a teológia tanítása, valamint a hit népszerű, ugyanakkor magas szintű megismertetése az emberekkel.” Az atya elméleti munkája mellett Vácon is csoportba hívta az ifjúságot. Ez a kétfajta tevékenység – az elméleti munkásság és a pasztoráció – 1965-ben ünnepelt pappá szentelése óta párhuzamosan volt jelen az életében.
1971-ig az alföldi tanyavilághoz tartozó két településen, Szabadszálláson, majd Tiszakécskén, ezt követően pedig Felsőgödön volt káplán. „A mai napig élő kapcsolatok maradtak ebből a hat évből. Nagy öröm, amikor valaki felnőttként arról vall, mennyire meghatározta az életét az, amit gyermekkorában adott neki az Egyház.”
A plébániai szolgálatból a tanulás szólította el. 1971 és 1973 között szociológiát tanult Rómában, a Pápai Szent Tamás Egyetemen. 1976-ban habilitált a budapesti Hittudományi Akadémián. Hazatérve 1973-ban tanítani kezdett Egerben, később Budapesten is. Tizenhat éven át volt a lelkipásztorkodás tanára, de a pasztorációs szolgálat is jelen volt az életében. „Esténként csoportok és rendszeres gyóntatás. Nagy támadásokat is meg kellett élnem. Egy teológiai tanár életében akkoriban szokatlannak számított, hogy a fiatalok bejárnak hozzá. Harmincéves voltam, egyes tanártársaim azt mondták, úgyis meg fogok nősülni. Jézus kegyelméből azonban le tudtam győzni a bántásokat a fokolár lelkiség szeretetelvével. Nem mentem szembe senkivel, s akik bántottak, azok két-három évvel később a barátaim lettek.”
Eddigi életútjára visszatekintve a nehézségekről is beszél: A kitelepítést, a megbélyegzést hittel elfogadó szüleitől azt látta, hogy örömmel élik az életüket. A Fő utcai börtönbe hosszú kihallgatásokra hívták be, börtönnel fenyegették, és egy alkalommal az éjszakai rettegést is át kellett élnie Tomka atyának, de a lelki szabadságot sohasem veszítette el. „Jézus mindig megadta a mosolyt, a kedvességet, akkor is, amikor a hónapokig tartó kimerültség nehéz időszakaiban kellett a hívek elé lépnem.” Az atya ezt is a Fokoláre lelkiségéből merítette, és paptársainak segítsége erősítette benne a hitet. „Chiara Lubich tanítása alapján lelkiségünk három alappillére az evangélium megélése, egymás szeretete és a keresztre szegezett, elhagyott Jézussal való egyesülés. Ez azt jelenti: nem tudok igazán közösségben élni, ha nem vagyok képes önmagam kiüresítéséig, keresztre feszítéséig szeretni a másikat. A közösségünkbe történő ünnepélyes belépést egy fogadalomtétel előzi meg, amelyet az elhagyott Jézusnak teszünk. Akarok-e egyesülni vele, és minden fájdalomban meglátni őt? A testi szenvedésben, a kapcsolatainkban jelen lévő hiányokban, az élet sebeiben megölelni, és vele egyesülni?” Ez a Jézussal egyesült élet Ferenc atya célja. „Ennek az önként vállalt egyesülésnek a jele Jézus öröme, eszköze pedig a kölcsönös szeretet megélése. Ez vezet állandó megújulásra, örömteli életre, és ez teszi igazi kalanddá a hétköznapokat.”
