„Jézus nem olyan követőket akar, akik rosszkedvűen bandukolnak mögötte”
Fotó: ANSA

 

Kedves testvéreim, jó napot kívánok!

Ma egy fontos témára szeretnék visszatérni, ez pedig a remény és az emlékezés – különösen a meghívásra való emlékezés – közötti kapcsolat. Szemlélendő képként Jézus első tanítványainak meghívását fogom használni (Jn 1,35–39). Emlékezetükbe olyannyira bevésődött ez a tapasztalat, hogy egyikük még az időpontját is megírta: „Délután négy óra lehetett” (Jn 1,39). János evangélista igazi ifjúkori emlékként meséli el a történetet, mely változatlanul megmaradt időskori emlékezetében, János ugyanis akkor írja le ezeket, amikor már öreg volt.
A találkozásra a Jordán folyó mellett került sor, ahol Keresztelő János keresztelt; azok a galileai fiatalok a Keresztelőt választották lelkivezetőjüknek. Egyik napon eljött Jézus, és megkeresztelkedett a folyóban. Másnap ismét arra járt, és akkor a Keresztelő – vagyis Keresztelő János – ezt mondta két tanítványának: „Nézzétek, az Isten báránya!” (Jn 1,36).
Mindkettejüknek ez jelenti a „szikrát”. Otthagyják első tanítójukat, és Jézust kezdik követni. Ő feléjük fordul, és felteszi a döntő jelentőségű kérdést: „Mit kerestek?” (Jn 1,38). Jézus az emberi szív szakértőjeként jelenik meg az evangéliumokban. Itt két kereső fiatallal találkozik, akiket egészséges nyugtalanság tölt el. Milyen ifjúkor ugyanis a megállapodott ifjúkor, melyet nem nyugtalanít az élet értelmére irányuló kérdés? A fiatalok, akik semmit sem keresnek, már nyugdíjasok, idő előtt megöregedtek. Szomorú, amikor nyugdíjba ment fiatalokat látunk… Jézus az egész evangéliumban, útja során minden találkozásban „szívgyújtogatóként” jelenik meg. Ebből érthető a kérdése, amely napvilágra akarja hozni az élet és boldogság utáni vágyat, amelyet minden fiatal magában hordoz: „Mit keresel?” Én is szeretném megkérdezni a fiatalokat, akik itt vannak a téren, és azokat is, akik tömegkommunikációs eszközökön keresztül követnek minket: „Te, aki fiatal vagy, mit keresel? Mit keresel szíved mélyén?”
János és András hivatása így indul: olyan erős barátság alakul ki köztük és Jézus között, hogy az közös életre és a Jézust mozgató szenvedélyek megosztására készteti őket. A két tanítvány elkezd Jézussal lenni, és rögtön misszionáriussá válik, hiszen a Jézussal való találkozásuk után nem mennek haza nyugodtan, hanem mindketten hívják testvérüket – Simont és Jakabot –, hogy ők is kövessék Jézust. Odamentek hozzájuk, és azt mondták: „Megtaláltuk a Messiást, találtunk egy nagy prófétát”, tehát hírt adnak. Ennek a találkozásnak lesznek a misszionáriusai. Ez a találkozás annyira erős hatást tett rájuk, akkora boldogsággal töltötte el őket, hogy a tanítványok örökre emlékezni fognak erre a napra, amely világosságot és irányt adott ifjúkoruknak.
Hogyan fedezhetjük fel saját hivatásunkat ebben a világban? Hivatásunk felfedezése sokféleképpen történhet, az evangéliumnak ez az oldala viszont azt üzeni nekünk, hogy a Jézussal való találkozás öröme az első, ami rámutat arra, hogy helyes úton járunk. Házasság, megszentelt élet, papság: minden igazi hivatás a Jézussal való találkozással kezdődik, aki örömet ad és új reményt ébreszt bennünk, aki a vele való egyre mélyebb, teljesebb találkozásra és az öröm teljességére vezet minket.
Az Úr nem olyan férfiakat és nőket akar, akik rosszkedvűen bandukolnak mögötte, és az örvendezés szele nem fúj szívükben. Kérdezem tőletek, akik itt vagytok a téren – mindenki magában válaszoljon –: a ti szívetekben ott fúj az örvendezés szele? Mindenki tegye fel magának a kérdést: „Ott van a bensőmben, ott fúj a szívemben az örvendezés szele?” Jézus olyan követőket akar, akik megtapasztalták, hogy a vele való együttlét végtelen boldogságot ad, amit az élet minden egyes napján újból meg lehet kapni. Isten országának az olyan tanítványa, aki nem vidám, aki szomorú, az nem evangelizálja ezt a világot. Nem a retorika fegyvereinek élesítésével válik valaki Jézus hirdetőjévé: te beszélhetsz, beszélhetsz, beszélhetsz, de ha nincs meg benned valami más… Hogyan válhatunk Jézus hirdetőjévé? Ha megőrizzük szemünkben az igazi boldogság ragyogását. Sok keresztényt látunk – magunk között is –, akik a hit örömét árasztják a szemükkel. A szemükkel!
Ezért a keresztény ember – miként Szűz Mária – őrzi szerelmének lángját, mi ugyanis Jézus szerelmesei vagyunk. Nyilvánvaló, hogy érnek megpróbáltatások az életben, vannak időszakok, amikor a hideg ellenére, ellenszélben, sok keserűség közepette kell előrehaladnunk. A keresztények viszont ismerik az utat, mely ahhoz a szent tűzhöz vezet, amely örökre lángra lobbantotta őket.
Kérlek, szépen kérlek titeket: ne hallgassunk a csalódott és boldogtalan emberekre; ne törődjünk azokkal, akik cinikusan azt tanácsolják, hogy ne tápláljunk reményt az életben; ne bízzunk azokban, akik már fellángolásakor kioltanak minden lelkesedést, mert szerintük semmilyen vállalkozás nem éri meg egy egész élet feláldozását; ne hallgassunk a szívükben „öregekre”, akik elfojtják a fiatalok kitörő örömét! Inkább azokra az öregekre hallgassunk, akiknek csillog a szemük a reménytől! Egészséges vágyálmokat tápláljunk: Isten azt akarja, hogy képesek legyünk álmodni, hozzá hasonlóan és vele együtt, miközben igenis jól látjuk a körülöttünk lévő valóságot utunkon. Merjünk egy másfajta világot álmodni! És ha egy álmunk kialszik, kezdjünk el ismét álmodni, és merítsünk erőt reménnyel a kezdetek emlékezetéből, azokból a parazsakból, amelyek – talán egy nem annyira jól sikerült élet után – ott rejtőznek a Jézussal való első találkozás hamui alatt.
Látjuk tehát a keresztény életnek ezt az alapvető dinamikáját: emlékezés Jézusra. Pál azt mondta tanítványának: „Emlékezz Jézus Krisztusra” (2Tim 2,8); ez a nagy Szent Pál tanácsa: „Emlékezz Jézus Krisztusra!” Emlékezzünk hát Jézusra, a szeretetnek arra a tüzére, amellyel egy nap jóságtervként fogtuk fel életünket, és élesszük fel ezzel a lánggal reményünket!

Fordította: Tőzsér Endre SP