Jézus nem azért jön, hogy elemésszen, hanem hogy tápláljon

Fotó: Vatican News

 

Dicsőséges éjszaka ez; az angyalok ezt a dicsőséget hirdetik Betlehemben, s a mai éjszakán mi is ezt hirdetjük. Örömteli éjszaka ez, mert Isten, az Örökkévaló, a Végtelen mától kezdve mindörökké a velünk lévő Isten: nem távoli, nem kell az égi régiókban vagy valamiféle misztikus eszményben keresnünk őt; közel van, emberré lett, és soha nem fárad bele a mi emberségünkbe, amit a sajátjává tett. Fényességes éjszaka ez: az Izajás által megjövendölt fény (9,1), mely megvilágosította a sötétségben járó embert, megjelent, és beborította a betlehemi pásztorokat (Lk 2,9).
A pásztorok egyszerűen azt fedezik fel, hogy „gyermek született nekünk” (Iz 9,5), és megértik, hogy mind­ez a dicsőség, mindez az öröm, mindez a fény egyetlen pontban összegződik, abban a jelben, amit az angyal mutatott föl nekik: „Kisdedet találtok pólyába takarva és jászolba fektetve” (Lk 2,12). Ez az a jel, mely révén mindig megtalálhatjuk Jézust. Nemcsak akkor, hanem ma is. Ha az igazi karácsonyt szeretnénk megünnepelni, akkor ezt a jelet szemléljük: egy kicsiny újszülött törékeny egyszerűségét, jászolban fekvő lényének a szelídségét, a testét körülfonó pólya gyöngéd szeretetteljességét. Itt van Isten.
Az evangélium ezzel a jellel egy paradoxont leplez le előttünk: szól a császárról, a kormányzóról, annak a kornak a nagyjairól, ám Isten nem közöttük válik jelenvalóvá; nem egy királyi palota előkelő termében jelenik meg, hanem egy istálló szegénységében; nem a látszat csillogásában, hanem az élet egyszerűségében; nem a hatalomban, hanem a meglepő kicsinységben. Ahhoz, hogy találkozzunk vele, oda kell elmennünk, ahol ő van: le kell hajolnunk, alá kell szállnunk, kicsinnyé kell válnunk. A megszülető Gyermek megszólít minket: arra hív, hogy hagyjuk hátra a kérészéltű illúziókat, s jussunk el a lényegeshez, mondjunk le kielégíthetetlen elvárásainkról, hagyjuk el az örökös elégedetlenséget, a szomorúságot, amit olyasvalami miatt érzünk, ami sohasem lesz a miénk. Jót tesz nekünk, ha elhagyjuk ezeket a dolgokat, hogy az Istengyermek egyszerűségében újra megtaláljuk a békét, az örömöt és az élet értelmét.
Engedjük, hogy a jászolban fekvő Kisded megszólítson minket, de engedjük, hogy megszólítsanak minket azok a gyermekek is, akik ma nem bölcsőben nyugszanak, akiket nem simogat meg az anyai és apai szeretet, hanem sivár, a méltóságot fölemésztő jászlakban fekszenek: föld alatti óvóhelyeken, ahová a bombázások elől menekültek, egy nagyváros járdáin, menekültektől túlterhelt bárka fenekén. Engedjük, hogy megszólítsanak minket azok a gyermekek, akiknek nem engedték meg, hogy megszülessenek; akik sírnak, mert senki sem csillapítja éhségüket; akiknek nem játékok, hanem fegyverek vannak a kezükben.
Karácsony misztériuma, ami fény és öröm, megszólít és megrendít, hiszen egyszerre a remény és a szomorúság misztériuma. Magán hordozza a szomorúság illatát, lévén, hogy nem fogadták be a szeretetet, az életet pedig szemétkosárba dobták. Így esett ez Józseffel és Máriával, akik zárt ajtókra találtak, és jászolba helyezték Jézust, „mert nem kaptak helyet a szálláson” (Lk 2,7). Jézus némelyek által visszautasítva és sokak közönyössége közepette született meg. Ma is itt él velünk ez a közönyösség, mikor karácsony olyan ünneppé válik, aminek mi vagyunk a főszereplői, és nem ő; mikor a kirakatok fényözöne árnyékba borítja Isten világosságát; mikor megveszünk az ajándékokért, de érzéketlenek maradunk a kirekesztettekkel szemben.
Ám karácsony még inkább magán hordozza a remény illatát, mivel Isten fénye a mi homályaink ellenére is újra felragyog. A szelíd fény nem vált ki félelmet; a belénk szeretett Isten a gyöngédségével vonz magához, amikor szegényen és törékenyen születik meg közöttünk, mint aki egy közülünk. Betlehemben születik. A város neve ezt jelenti: a kenyér háza. Mintha csak azt akarná mondani nekünk, hogy kenyérként születik a számunkra; azért születik meg, hogy nekünk ajándékozza életét; eljön világunkba, hogy elhozza nekünk szeretetét. Nem azért jön, hogy elemésszen és parancsoljon, hanem hogy tápláljon és szolgáljon. Így hát közvetlen kapcsolat áll fenn a jászol és a kereszt között, ahol Jézus megtört kenyérré lesz: ez a szeretet közvetlen kapcsolata, mely odaajándékozza magát, és fényt gyújt életünkbe, békét ad szívünkbe.
Megértették ezt akkor éjjel a pásztorok, akik maguk is koruk kitaszítottjai közé számítottak. Ám Isten szemében senki sem kitaszított, sőt, épp ők lettek karácsony meghívottjai. Aki magabiztos, önelégült volt, az otthon maradt, a saját dolgai között; a pásztorok ellenben „azonnal fölkerekedtek” (Lk 2,16). Mi is engedjük meg, hogy Jézus megszólítson és egybehívjon minket ezen az éjszakán, menjünk bizalommal hozzá, onnan indulva el, amiben kitaszítottnak érezzük magunkat, korlátainktól útra kelve.
Engedjük, hogy megérintsen minket az üdvözítő gyöngédség. Közeledjünk a közel jövő Istenhez, álljunk meg, és nézzük a jászlat, képzeljük magunk elé Jézus születését: a fényt és a békét, a legnagyobb szegénységet és visszautasítást. A pásztorokkal együtt lépjünk be az igazi karácsonyba, vigyük el Jézusnak, amik vagyunk, a kirekesztettségeinket, a be nem gyógyult sebeinket. Így Jézusban megízleljük majd az igazi karácsony szellemét: annak szépségét, hogy Isten szeret minket. Máriával és Józseffel együtt vagyunk a jászol előtt, azelőtt a Jézus előtt, aki életemért adott kenyérként születik. Szemléljük az ő alázatos és végtelen szeretetét, mondjunk köszönetet neki: köszönöm, hogy mind­ezt megtetted értem.

Fordította: Török Csaba

Szólj hozzá!

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..