Fotó: Kissimon István
Az első állomás, amelyet Jeruzsálem ősi városából reggel megismerünk: a Getszemánimajor. Esős évszakban járunk, azonban teljes a szárazság. Talán furcsa éppen ebben a kertben kezdeni az ismerkedést a szent várossal, de visszatekintve ennek is volt értelme, hiszen Jézus halálfélelmére, küzdelmére gondolva csendben kezdtük a napot. Annak idején valószínűleg Jézus egy közeli ismerősének tulajdona volt ez az Olajfák hegyének oldalában található kert. Feltehetőleg a fiatal Szent Márk evangélista családjáé, hiszen a Mester tanítványaival együtt sokszor eljött ide, és azon az éjszakán Júdás is pontosan tudta, hogy hol találja őket. Ősöreg olajfák vastag törzsei közt járva érzem meg, hogy e fák elődei alatt valóban itt lehetett Jézus azon az éjszakán. A természeti környezet – és ez az érzésem az út végéig kitart – sokkal jobban megmutatja Jézus nyomát, mint bármilyen épület. De a sziklák köré a XX. század első felében épült Népek (vagy Agónia) temploma csendre int minket. A koronás magyar címer a mozaik szélén őseink adakozásának bizonyítéka. Otthon vagyunk. A fehér sziklák, amelyek mellett a halálára gondolt és vérrel verejtékezett, tapinthatók és valóságosak. A Mester itt egyedül volt, mert tanítványai nem tudtak vele tartani, az áruló Júdás pedig itt találta meg őt a templom őreivel és a főpap szolgáival. A templomban egy ferences atya őrzi a rendet. Éppen egy ázsiai csoport tart szentmisét. A pap szavaiból semmit sem értek, de nem beszélhet másról, csak ennek a helynek a lényegéről. Talán mindnyájunknak az jár a fejében: Jézus értem is virrasztott azon az éjszakán, és mindannyiunk halálfélelmében osztozott ezen a helyen. Nem szólunk egymáshoz egy szót sem. De rövid az idő, indulni kell, így csak a gondolatainkat próbáljuk összerántani, és megőrizni magunkban a kert és a templom képét.
A közelben, Mária elszenderülésének helyén van egy keresztesek által épített templom. Sok lépcső vezet le a szentélyhez, ahol most párhuzamosan két ortodox szertartás is folyik. A mennyezetről számtalan mécsestartó lóg le, mi pedig Jézus anyjának emlékét keressük itt, a Szentföld egyik legősibb szentélyében. Aztán buszra szállunk, majd gyalog megyünk be Jeruzsálem kapuján az óvárosba. Megfordul a történet, de miközben rögzítjük magunkban, hogy miért is fontos Jeruzsálem a keresztényeknek, a zsidóknak és a muszlimoknak, mi egy kicsit már a virágvasárnapra is gondolunk. Talán nem ezen a kapun át vonult be annak idején Jézus, hiszen Nagy Szulejmán szultán falai között járunk, de látjuk a datolyapálmák ágait, és elképzeljük a porba terített szőtteseket, köntösöket. Királyi fogadtatásban részesítették Jézust, mert azt hitték, olyan király lesz, amilyennek emberi gondolatokkal elképzelték.
Jézus idejében a heródesi fallal körülvett város csupán egy négyzetkilométer területű volt, így az óvárosban mi is gyorsan elérkezünk az egykori szentélyt körbevevő fal nyugati darabjához, a Siratófalhoz. A hatalmas kőtömbök Nagy Heródes zsenialitásáról és építkezéseinek monumentalitásáról mesélnek. Itt vagyunk, ahol a zsidók a legközelebb lehetnek az elpusztított szentélyhez. Mindenhova bemehetünk, és fényképező munkatársaimat sem nézik rossz szemmel. A fal mellett, a fedett részen éppen hittanórát tart egy rabbi, aki vezeti az éneket, miközben a gyermekek, ahol tudnak, bekapcsolódnak. Nekünk, katolikusoknak az imádkozó zsidó emberek látványa jelenti itt a legnagyobb élményt. Régi, sokat használt könyvek állnak a fapolcokon. Az olvasópultnál ülő ortodoxokban, a fal előtt hajlongó katonában és sportosabb ruhás férfiban az elmélyült ima a közös. Imádkozom-e ennyit és ilyen elmélyülten? Imádságuk közben Jézusra gondolok, aki sokszor járt a szentélyben, tanított, imádkozott, vagy éppen kötélből ostort fonva kergette szét az Atya házát vásártérré változtató kereskedőket.
Nem messze innen egy átjárón keresztül az arab negyedbe jutunk, ahol az út a Via Dolorosába torkollik. Nem zavarnak az árusok, talán Jézus idejében is ilyen lehetett az utca képe. Aki itt az árusok portékáira és a kegytárgyak tömegére figyel, az biztos nem látja meg a lényeget. Az út mentén régi kút áll egy szarkofágból kifaragva, szemből traktor közeledik, mi kitérünk, és közben észreveszem az utcatáblát, rajta a felirat: Via Dolorosa. Fájdalmak útja. Ez az első találkozásunk, itt vagyok, most kell megállni és csendben maradni egy pillanatra, valóban csak egy kicsit, mert csoportban megyünk, és nem szabad lemaradni. Szűk sikátoron át jutunk el az első stációhoz.
Keresem az elítéltetés helyét, amelynek neve görög szóval litosztrotosz, kövezett udvar, héberül gabbata. Ezek a kövek eredetiek, ma is őrzik a római katonák játékainak bekarcolt vonalait. Nem tudták, mit cselekszenek, amikor kigúnyolták, és királyos játékot játszottak a világ Megváltójával. Számukra Jézus csak egy volt a többi zsidó elítélt között. Jézust az An to nia-erőd egykori udvarán ítélték el, megostorozták, a töviskoronázás helyének temploma is a közelben van, végül itt vette vállára a keresztet. Mennyi eseményre kell emlékezni ezen a néhány négyzetméteren… Uram, jó nekünk itt lennünk! Most egy-két órán át szívesen végiggondolnám mindezt, de indulunk.
A keresztútjárás Európában terjedt el, és onnan tért vissza ide, a Szentföldre. Az útvonalat a ferencesek jelölték ki, és a hagyomány már sokkal erősebben tartja magát, mint hogy azt kérdeznénk, vajon tényleg itt járt-e Jézus. Megyünk az úton, és egymást követik a stációk: Jézus elesik a kereszt súlya alatt, találkozik anyjával, Máriával. Az arab árusokkal nem törődöm, csak a gyermekkori templomi keresztutak járnak a fejemben, hiszen akkor még azt sem gondoltam, hogy el lehet jönni ide, és végig lehet járni ezt az utat. De miért ne lenne a világon létező többi keresztút is ugyanilyen valóságos, ha hittel járunk rajta? Próbáljuk követni a stációkat: Cirenei Simon segít Jézusnak vinni a keresztet, aztán a következő stáció Veronika az igazi képmással, Jézus elesései közben vigasztalja a síró asszonyokat… De vonulásunk olyan gyors, hogy az elmélkedés későbbre marad. Vajon őt mennyire hajtották, siettették a katonák? Hány perc alatt ért a Golgotára? Lépcsőkön járunk már, városi szemét és macskák között, szinte a házak tetején. Közel a Szent Sír-bazilika, amely az utolsó stációkat fogadja be. Kopt keresztények élnek a falak mellett, tapasztott kunyhóikban laknak, és éjjel-nappal őrzik a kápolnát, azt a kis részt, amely a szent helyekből nekik jutott. A Szent Sír-templom hatalmas és így nehéz elképzelni, hogy a felső szintje őrzi a Koponyahegy szikláját. Az utolsó stációknál is sokan vagyunk, hiszen mindenki érinteni akarja a sziklát, a kereszt helyét. Valahol itt foszthatták meg Jézust a ruháitól, rálökték a kereszt idáig hurcolt szárára, és felszegezték. Gyertyákat gyújtunk, a családunkra, az otthoniakra gondolva. Itt szenvedett és halt meg a világ Megváltója. Imádunk Téged, Krisztus, és áldunk, mert Szent Kereszted által megváltottad a világot. „Mivel a sír közel volt, oda temették Jézust.” Valóban közel van a Szent Sír, ahová egy kis kapun át, meghajolva lépünk be, csendben.
