Fotó: Vatican News
2017. április 22-én este a Szentatya vezette azt az imaliturgiát, amelyet a két utóbbi évszázad „új vértanúira” emlékezve a Sant’Egidio közösség szervezett Rómában, a Szent Bertalan-bazilikában, ahol a XX. és XXI. századi vértanúk ereklyéit, egy-egy emléktárgyát őrzik. Ferenc pápa beszédében így fogalmazott:
Zarándokként jöttünk ide, a Tiberis-szigeti Szent Bertalan-bazilikába, ahol a vértanúság ősi története egybekapcsolódik az új vértanúknak, annak a sok kereszténynek az emlékezetével, akiket a múlt század őrült ideológiái öltek meg – és ez az öldöklés ma is folytatódik –, egyszerűen csak azért, mert ők Jézus tanítványai voltak.
Ezeknek a régi és mai hős tanúságtevőknek az emléke megerősíti bennünk annak tudatát, hogy az Egyház akkor egyház, ha a vértanúk egyháza. Vértanúk pedig azok – ahogy a Jelenések könyve emlékeztetett minket –, „akik a nagy szorongatásból jöttek, ruhájukat kimosták, kifehérítették a Bárány vérében” (Jel 7,14). Ők megkapták azt a kegyelmet, hogy a végsőkig, a halálig menően megvallják Jézust. Ők szenvednek, életüket adják, mi pedig megkapjuk Isten áldását az ő tanúságtételükért. Sok rejtett vértanú is van, olyan férfiak és nők, akik hűek a szeretet szelíd hatalmához, a Szentlélek szavához, akik a mindennapi életben igyekeznek segíteni testvéreiket és szeretni Istent feltétel nélkül.
Ha jól megnézzük, minden üldözés oka a gyűlölet: e világ fejedelmének gyűlölete azok iránt, akiket Jézus az ő halálával és feltámadásával megmentett és megváltott. Abban az evangéliumi szakaszban, amelyet az imént hallottunk (vö. Jn 15,12–19), Jézus egy erős és meghökkentő szót használ: a gyűlölet szót. Ő, aki a szeretet tanítómestere, aki oly szívesen beszélt a szeretetről, most gyűlöletről beszél. Ő mindig nevükön akarta nevezni a dolgokat. Így szól: „Ne ijedjetek meg! A világ gyűlölni fog titeket, de tudnotok kell, hogy engem előbb gyűlölt.”
Jézus kiválasztott és kiváltott minket szeretetének ingyenes ajándékával. Halálával és feltámadásával kiváltott minket a világ hatalmából, a sátán hatalmából, e világ fejedelmének hatalmából. A gyűlölet eredete ez: minthogy Jézus megmentett bennünket, és e világ fejedelme ezt nem akarja, ezért gyűlöl minket, és üldözést támaszt, amely Jézus és a születő Egyház idejétől fogva napjainkig tart. Hány keresztény közösségnek van része ma is üldöztetésben?! Miért? A világ gonosz lelkének gyűlölete miatt.
A történelem nehéz időszakaiban hányszor lehetett hallani: „Ma a hazának hősökre van szüksége!” A vértanút lehet hősnek gondolni, de a vértanú esetében az a lényeg, hogy ő „kegyelmet kapott” ember: Isten kegyelme, és nem a bátorság tesz minket vértanúvá. Ma éppúgy feltehetjük a kérdést: „Mire van szüksége ma az Egyháznak?” Vértanúkra, tanúkra, vagyis a mindennapok szentjeire. Mert az Egyházat a szentek viszik előre. A szentek: nélkülük az Egyház nem tud előrehaladni. Az Egyháznak szüksége van a mindennapok szentjeire, a hétköznapi, következetesen élt élet szentjeire, de azokra is, akiknek van bátorságuk annak a kegyelemnek az elfogadására, hogy a végsőkig, a halálig menően tegyenek tanúságot. Ők valamennyien az Egyház élő vére. Ők azok a tanúk, akik előreviszik az Egyházat, akik tanúsítják, hogy Jézus feltámadt, hogy Jézus él, és ezt következetes életükkel, az ajándékba kapott Szentlélek erejével tanúsítják.
*
Ferenc pápa 2017. december 26-án, az első vértanú, Szent István emléknapján, az Angelus elimádkozása előtt a következőket mondta:
Miután megünnepeltük Jézus földi születését, ma Szent Istvánnak, az első vértanúnak az égi születését ünnepeljük. Még ha első pillantásra úgy tűnik is, hogy a két esemény között nincs kapcsolat, valójában van, mégpedig nagyon szoros kapcsolat.
Tegnap a karácsonyi liturgiában hallhattuk: „Az Ige testté lett, és közöttünk lakozott” (Jn 1,14). Szent István válságba sodorta népének vezetőit, mert „hittel és Szentlélekkel eltelve” (ApCsel 6,5), szilárdan hitte és megvallotta Isten újfajta jelenlétét az emberek között; tudta, hogy Isten igazi temploma most már Jézus, az örök Ige, aki közénk jött lakni, aki mindenben olyan lett, mint mi, kivéve a bűnt. Istvánt viszont azzal vádolták, hogy a jeruzsálemi templom lerombolásáról prédikál. Azt a vádat fogalmazzák meg vele szemben, hogy azt állította: „Jézus, ez a Názáreti, lerombolja majd ezt a helyet, és megváltoztatja majd a Mózestől ránk hagyott szokásokat” (ApCsel 6,14).
Valóban, Jézus üzenete kellemetlen, nehéz helyzetbe hoz minket, mert kihívást intéz a világias vallási hatalomhoz, és felrázza az emberek lelkiismeretét. Eljövetelét követően szükséges a megtérés, a gondolkodásmód megváltoztatása, korábbi gondolkodásmódunk feladása, a változtatás, a megtérés. István egészen haláláig hű maradt Jézus üzenetéhez. Utolsó imái: „Uram, Jézus, vedd magadhoz lelkemet” és „Uram, ne ródd fel nekik bűnül” (ApCsel 7,59–60); ez a két ima hűen visszhangozza Jézusnak a kereszten kimondott imáit: „Atyám, kezedbe adom lelkemet” (Lk 23,46) és „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit tesznek” (Lk 23,34). Istvánnak ezek a szavai csak azért voltak lehetségesek, mert Isten Fia a földre jött, meghalt és feltámadt értünk; eme események előtt ezek emberileg elképzelhetetlen kijelentések voltak.
István könyörög Jézusnak, hogy vegye magához az ő lelkét. A feltámadt Krisztus ugyanis az Úr, az egyetlen közvetítő Isten és ember között, nemcsak halálunk óráján, hanem az élet minden pillanatában: nélküle semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5). Ezért mi is, amikor megállunk a kisded Jézus előtt, így kérlelhetjük: „Uram, Jézus, rád bízom lelkemet, fogadd el”, hogy létünk valóban az evangélium szerinti, jó élet legyen.
Jézus a mi közvetítőnk, és kiengesztel minket nemcsak az Atyával, hanem egymással is. Ő a szeretet forrása, aki megnyit minket a közösségre testvéreinkkel, hogy szeressük egymást, elutasítva minden konfliktust és neheztelést. Tudjuk, hogy a sértődöttség és a neheztelés csúnya dolog, ártalmas, sokat árt nekünk! Jézus pedig elveszi mindezt, és lehetővé teszi, hogy szeressük egymást. Ez Jézus csodája. Kérjük az értünk megszületett Jézust, segítsen, hogy magunkévá tegyük ezt a kettős magatartást: az Atya iránti bizalmat és a felebarát iránti szeretetet; olyan magatartás ez, amely átalakítja az életet, szebbé és gyümölcsözőbbé teszi azt.
Fordította: Tőzsér Endre SP
