A Szentatya elismeri, hogy két hiba történt a január 21-ei döntéssel kapcsolatban. Az egyik, hogy nem tudtak Williamson püspök holokausztot tagadó televízió-interjújáról. A pápa nagyon sajnálja, hogy pillanatnyi zavar támadt a keresztények és zsidók közötti párbeszédben. A Szentszéknek jobban kell figyelnie az internet hírforrására – állapítja meg a pápa, nyilvánvalóan arra utalva, hogy Williamson püspök holokauszttagadó interjúja már január 21-e előtt megismerhető lett volna az internetről. „Még katolikusok is, akiknek tudniuk kellett volna, hogyan állnak a dolgok”, támadták emiatt a pápát. „Hálás vagyok zsidó barátainknak, hogy segítettek helyreállítani a barátság és bizalom légkörét” – fogalmaz levelében XVI. Benedek pápa.
„A másik hiba, amelyet őszintén sajnálok, hogy a január 21-ei döntés nyilvánosságra hozatalakor nem mutatták be elég világosan annak horderejét és korlátait.” Arról van szó, hogy a pápai engedély nélküli püspökszentelés ellentmond a püspökök testülete és a pápa egységének. Ez pedig az egyházszakadás veszélyét jelenti. Az emiatt kirótt büntetésnek, az egyházból való kiközösítésnek az a célja, hogy bűnbánatra és megtérésre indítsa az érintetteket. Ez azonban húsz év óta nem következett be.
„A kiközösítés megszüntetésének most ugyanaz a célja, mint a kiközösítésnek: még egyszer visszatérésre szólítani a négy püspököt.” Ezt az tette lehetővé, hogy a négy főpap kifejezte a pápa és pásztori tekintélye iránti elvi elismerését, „jóllehet a pápa és a zsinat tanító tekintélyével szemben fenntartásaik vannak”. „A kiközösítés feloldása egyházjogi rendelkezés volt: az érintett személyek megszabadultak attól a lelkiismereti tehertől, amelyet a legsúlyosabb egyházi büntetés jelentett.” A Lefébvre-féle Szent X. Piusz Papi Testvériség egyházjogi helyzete azonban a hittani kérdések tisztázásától függ. Püspökeik és papjaik addig nem gyakorolhatnak törvényesen egyházi szolgálatot.
Mivel hittani, doktrinális kérdéseket kell tisztázni a négy püspökkel és a Testvériség tagjaival, a pápa ezért bejelenti: a Szent X. Piusz Testvériségből az egyházba visszatérőkért felelős „Ecclesia Dei” (Isten egyháza) Pápai Bizottságot a Hittani Kongregációhoz kívánja csatolni, amelynek kialakult döntéshozatali módjai biztosíthatják az együttműködést a többi vatikáni főhivatallal és a világ püspökeinek képviselőivel.
Megállapítja a pápa, hogy „az egyházi tanítóhivatal tekintélyét nem lehet lezárni az 1962-es évnél” – ezt tudnia kell a Testvériség tagjainak. De azoknak, akik a zsinat nagy védelmezőinek tartják magukat, szintén tudniuk kell, hogy a II. vatikáni zsinat az egyház egész tanítását magában hordja. Aki tehát hűséges akar lenni a zsinathoz, el kell fogadnia a századok hitét, és „nem vághatja el azokat a gyökereket, amelyekből a fa táplálkozik”Levelének következő részében a Szentatya emlékeztet pápasága főbb célkitűzéseire: „Felmerül a kérdés: szükséges volt-e ez az intézkedés? Nincs-e sok, ennél fontosabb ügy is? Bizonyára van sok fontosabb és sürgősebb ügy is” – állapítja meg XVI. Benedek. Pápai szolgálata megkezdésekor elmondott beszédeiben világossá tette legfontosabb céljait. Péter utódának legelső feladatát az utolsó vacsora termében az Úr így fejezte ki: „Erősítsd meg testvéreidet!” „Istenhez vezetni az embereket, Istenhez, aki a Bibliában szól hozzánk: ez a legfőbb és legalapvetőbb feladata ma az egyháznak és Péter utódának.” Ebből logikusan következik, hogy szívünkön viseljük a hívők egységét, előrehaladunk a keresztény egységtörekvésekben, a vallások közötti párbeszédben, a cselekvő keresztény szeretetben.
De Szent Máté evangéliumára utalva (5,23) kérdezi a pápa: tévedés volna elébe menni a testvérnek, akinek panasza van ellenünk, hogy kibéküljünk vele? „Vajon közömbösek maradhatunk- e egy olyan közösséggel szemben, amelyben 491 pap, 215 teológus kispap, 6 papnevelő szeminárium, 88 iskola, 2 egyetemi intézmény 117 szerzetes és 164 szerzetes nővér és hívek ezrei vannak? Egyszerűen kizárhatjuk-e őket a kiengesztelődés és az egység kereséséből, mint egy peremre szorult, radikális csoport képviselőit? Azután mi lesz velük?”
Elismeri a pápa levelében, hogy a lefébvriánus közösség részéről a pozitív jelek mellett sok gőg és egyoldalú ítélet volt tapasztalható, „de a nagy egyháznak nem kell-e nemesnek és nagylelkűnek lennie? Nem kell-e jó nevelő módjára eltekintenie attól, ami nem jó? Nem kell-e elismernünk, hogy az egyházi környezetben is van némi diszharmónia?” Néha az a benyomása az embernek – írja a Szentatya -, hogy társadalmunknak mindig szüksége van legalább egy csoportra, amelyet nem illet meg semmiféle türelem, amelyet nyugodtan lehet gyűlölni. És ha valaki közelíteni mer e csoporthoz – amint most a pápa -, ő is elveszíti a toleranciához való jogát, és gátlástalan gyűlölettel lehet vele bánni.” Szent Pál írta a galatáknak: „Ha egymást marjátok és rágjátok, vigyázzatok, hogy egymást föl ne faljátok!” (5,15) „Meglepő, hogy nem vagyunk jobbak a galatáknál? Hogy ugyanazok a kísértések környékeznek minket? És mindig újra kell tanulnunk a legfőbb feladatot: a szeretetet?”- fejeződik be a pápa levele.
