Van-e többféle politikai filozófiai olvasata az egyház társadalmi tanításának?

Hónapok óta foglalkoztatja a világot a gazdasági válság, amelynek leküzdésére különféle (egymásnak olykor szögesen ellentmondó) tervek és megoldási javaslatok születnek – különféle eszmei háttérrel. E különféle ideológiák hivatkoznak olykor az egyházra, annak társadalmi tanítására is. A hamarosan összeülő G20-ak (a világ leggazdagabb országai, kibővítve néhány, gazdaságilag kevésbé erős, de „megkerülhetetlen” állam képviselőivel) konferenciája a világ gazdasági rendjének új alapokra helyezéséről kíván tárgyalni. Vajon jól és jó helyen keresik majd ezt az új alapot?

Az egyház társadalmi tanítása teljesen eredeti és autonóm: tartalmát és módszerét tekintve is. Nem gyakorlati ideológiai, de nem is merev tudományos filozófiai eszmerendszer, hanem az evangéliumon és az egyház szent hagyományán nyugvó olyan értelmező olvasata a társadalmi valóságnak, amely a maga evangéliumi méltóságában és hivatásában tekinti az embert. Ez a tanítás az egyház evangelizáló szolgálatának szerves részét alkotja, s az erkölcsteológia területéhez tartozik. A gondolkodás alapelveit, a megítélési kritériumok egységét és a cselekvés irányelveit adja, amelyek az ember valódi szabadságát, méltóságát és kiteljesedését szolgálják egy átfogó és szolidáris humanizmus jegyében.

Ezeket az elveket és megítélési kritériumokat azonban alkalmazni szükséges az adott viszonyokra, de nem egyszerű „lefordítással” (mechanikus dedukcióval), hanem a helyes lelkiismeretű emberek gyakorlati bölcsessége által. Nem helyes tehát, ha politikai filozófiai kategóriákat akarunk egy az egyben megfeleltetni az egyház társadalmi tanításának. Ez utóbbi ugyanis antropológiájában evangéliumi alapokon áll, így sem nem individualista, sem nem kollektivista, mert ezek helytelen emberképükből fakadóan helytelen társadalomszemléletet eredményeznek ideológiaként megfogalmazva. Minthogy az egyház társadalmi tanítása nem szűkíti le az embert anyagi szükségleteire, így merőben más elvi alapokon áll, mint az atyáskodó állam nemrég még uralkodó ideológiái, de nem rokonítható a piac elsődlegességét hirdető neokonzervatív vagy neoliberális kapitalista ideológiákkal sem. Ezek ugyanis fogyasztóvá, illetve termelővé, vagy a jóléti szolgáltatásokat élvező passzív polgárrá redukálják az embert, miközben a profit maximalizálását vagy a gazdasági jólétet tekintik a legfőbb emberi javaknak.

Az egyház elismeri a valóban szabadon működő piac fontos szerepét, de hangsúlyozza, hogy azt az erkölcsi normák között kell tartani, nemzetközi szinten pedig különösképpen jogi és politikai módon is szabályozni kell. A piac az ember igazi céljainak szolgálatában álló egyik (alsóbbrendű) eszköz, nem pedig végcél, amelynek ad absurdum „jogai” lennének az ember magasabb rendű céljaival szemben, minthogy – ne feledjük – az intézményekkel és a struktúrákkal szemben az emberi személy mindenkor elsőbbséget élvez. A piac fontos közvetítő intézménye a személyek és gazdasági szereplők közötti cserének, de a reálgazdasági folyamatoktól elszakadt, a profit végletes hajszolását célul tűző másodlagos pénzpiacok merőben spekulatív pénzügyi tranzakcióinak nem sok közük van immáron a gazdaság alapvető társadalmi funkciójához. Talán nem a ma meghatározó ideológiákat kellene megpróbálni legitimálni az egyház társadalmi tanításával, hanem inkább ezen tanításából kiindulva lenne szükséges a helyes konkrét politikai-gazdasági intézményrendszer, illetve a tanítást kifejtő társadalomelméletek kidolgozásán fáradozni.

Nem a fent említett ideológiák vannak közel az egyház tanításához, hanem inkább az olyan társadalomelméleti-politikai modellek, amelyek valóban a tanításban megfogalmazott emberképből és elvekből indulnak ki. A katolikus szociológus, Pierpaolo Donati által leírt „szubszidiáris állam”, illetve a személyközi kapcsolatokban rejlő javakat középpontba helyező „relacionális állam” modellje, illetve a tanítás szellemében fogant, a politikai közösségek közjavát a családtól a nemzetközi közösségekig érvényesítő más katolikus szociológiai elméletek például sokkal hűségesebben közelítenek az egyház valódi tanításához, mint korunk befolyásos ideológiái, amelyeknek hangoztatása mögött nemegyszer nyomásgyakorlásra képes magánérdekek is áll(hat)nak. Az egyház szociális tanítása korunk minden társadalmára érvényes, de annak gyakorlati implementációját, illetve társadalomtudományos nyelven történő további kimunkálását a tanítást jól ismerő szakembereknek kell – élő hittel és gyakorlati bölcsességgel – véghezvinniük.

A társadalomtudományok eredményeit a Tanítóhivatal mindig figyelembe veszi, a tanítás azonban nemcsak tudományos értelemben áll érvényes alapokon, hanem teológiai és filozófiai értelemben is igaz, sőt, az egyedül igaz megközelítési módja a társadalmi valóságnak, minthogy az Istennek az emberről alkotott tervén alapszik, azt fejti ki. A minden igazságot megkérdőjelező posztmodern korban, vagy az érdekek által uralt ideológiák nyomása alatt azt kell tehát mondanunk: ha a politika területén dolgozó szakemberek és kutatók valóban az emberért és a közjóért akarnak dolgozni, akkor az egyház társadalmi tanítását kellene alaposan megismerniük és szívükben, eszükben forgatniuk, hogy a szeretet civilizációjának perspektívájában ráleljenek a valóban igazságos intézményi megoldásokra. A Szentatya várva várt, nemsokára megjelenő enciklikája hasonlóképpen beható egyéni és közösségi tanulmányozást kíván.

A szerző jogfilozófus, politológus,

a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karának docense

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.