Ez a januári általános szándék elsősorban az internetről szól. A modern internet a nyolcvanas években indult fejlődésnek, bár akkor még szűkebb körökre korlátozódott. Masszívan a kilencvenes években terjedt el. Tehát az a roppant nagy befolyás, amelyet ez a kommunikációs hálózat a társadalomra és a kultúrára gyakorol, egészen új jelenség. Létezése tagadhatatlan technikai és kulturális forradalmat jelez; a pápa egyszer a mai fiatalokra mint „a digitális nemzedékre” utal. – Meglepő és meghökkentő észrevétel: Isten minden pillanatban közvetlen kapcsolatot teremt minden emberrel, és minden pillanatban teljes áttekintése van mindenről; nos, az internettel az ember ilyen szempontból is megdöbbentő közelségbe és hasonlóságba kerül Istennel, alapvetően részesedik Isten közlékeny és egyesítő szeretetében. 2000 és 2008 között az internethasználók száma világviszonylatban 300 százalékkal nőtt. 2011-ben előreláthatólag a világnépesség 22 százaléka használja majd az internetet; az Egyesült Államok lakosságának pedig háromnegyede lesz „összekapcsolva”. Új használók bekebelezésével a legnagyobb növekedési arányt Kína és Brazília mutatja fel. Gyermekek és serdülők alkotják korosztályok szerint a használók legnagyobb csoportjait. Mindenféle információ megtalálható a világhálón: levelezés (e-mail), hírek, barátkozások, világrészek közötti megbeszélések élőben. Fennáll az a lehetőség, hogy belépjünk egy „virtuális” világba, képzeletbeli önazonosságot szerezzünk, második életet éljünk, ahol földet vásárolhatunk, ismeretségeket köthetünk, eseményekben veszünk részt, doktorátust szerzünk, és mindezt „virtuálisan”. – Sajnos, a szexipar az interneten százezer számra rendelkezik oldalakkal. Egyes országokban a 18 és 34 év közötti férfi internetezők 70 százaléka bizonyos rendszerességgel látogat pornográf oldalakat. Videós játékokkal és a net egyéb csábításaival együtt a pornográfia egyre gyakoribbá teszi az internetes szenvedély kialakulását, és ez gyakran nem más, mint a valós élet kemény követelményei elől való menekülés. Mi, keresztények tudatában vagyunk a veszélyeknek, de elismerjük a lehetőségeket is, hogy jó hasznát vehetjük az új digitális technológiáknak (beleértve a televíziót és a mobiltelefont is). A pápa a 2009-es kommunikációs világnapra küldött üzenetében arra emlékeztet, hogy ezek a technológiák megfelelnek a kapcsolatteremtésre és az érintkezésre irányuló, velünk született vágyunknak. Arra hív, hogy felhasználásukkal teremtsük meg a tisztelet, a párbeszéd, a barátság kultúráját. A technológiai lehetőségek alkalmasak arra, hogy nemes ügyek előmozdítása érdekében a társadalmi mozgósítás hálózatait alakítsuk ki, messze túlmutat azon, ami az emberi történelem eddigi korszakaiban megvolt. A Szentatya arra szólítja a fiatalokat, hogy használják a tömegtájékoztatási eszközöket személyes növekedésük kibontakoztatására, és a társadalom jobb szolgálatára való felkészülésük érdekében. Okos, körültekintő használatuk arra segíti a fiatalokat, hogy másokért élő férfiakká és nőkké váljanak. A digitális nemzedékre az a felelősség hárul, hogy ezt az egyetemes fórumot úgy használja, hogy Isten királysága napról napra egyre inkább valósággá váljék – és semmiképpen se tűnjék valami másodrendű „virtuális életnek”. Fontoljunk meg egy hosszabb idézetet a pápai üzenetből. „Az élet nem csupán tények és élmények egyszerű egymásutánja, hanem inkább az igazság, a jó és a szép keresése. Ennek a célszerűségnek a függvényében tesszük meg választásainkat, gyakoroljuk szabadságunkat; ebben az igazságban, jóban és szépben találjuk meg boldogságunkat és örömünket. Szükséges tehát, hogy ne hagyjuk becsapni magunkat azoktól, akik egyszerűen fogyasztókat keresnek a válogatás nélküli lehetőségek piacán, ahol a választást önmagában tartják jónak, az újdonság változik át szépséggé, a szubjektív élmény kisemmizi az igazságot.” Imádkozzunk tehát, fiatalok és kevésbé fiatalok, „hogy a fiatalok tudják felhasználni a modern tömegtájékoztatási eszközöket személyes fejlődésük és a társadalom szolgálatára való jobb felkészülésük javára”.
Missziós szándék: A keresztények egysége
Minden vasárnap imádkozzuk: „Hiszek az egy, szent, katolikus és apostoli egyházban.” Az egyház egyik sajátos jellege az egysége. Ezt valljuk katolikusok, ortodoxok, anglikánok, protestánsok; esetleg a „katolikus” szó helyett az „egyetemes” szót használjuk. Megosztottságunk és viszályaink komoly akadályokat jelentenek az evangélium hatékony hirdetésében. Imádkozzunk tehát és dolgozzunk a keresztények közötti szükséges egységért. Nem minősíthetjük jelentéktelennek a megosztottságot. Történtek biztató lépések, mint például az ortodoxokkal 1997-ben kötött megállapodás Róma püspökének primátusáról, vagy az a közös nyilatkozat, amelyet 1999-ben evangélikusok és katolikusok közösen tettek közzé a megigazulásról. Az utóbbi négy évtizedben a különféle keresztény egyházak újból felfedezték testvéri kapcsolataikat. De még hosszú út áll előttünk, hogy Urunk vágyát és akaratát megvalósítsuk: „Legyenek mindnyájan egy!” Sokan – a keresztények életét, cselekedeteit látva – nem tudnak hinni Krisztusban. Nem veszít időszerűségéből Mahátma Gandhi (1869-1948) vallomása: „Ha a keresztények az általuk hirdetett üzenet szerint élnének, nekem kereszténynek kellene lennem.” Az egyház látható egysége a jele és eszköze annak, hogy lényege szerint valóban Krisztusban létezik, hogy Krisztus szentsége (sacramentuma), vagyis jele és eszköze az Istennel való közösségnek és az emberek egymás közötti egységének. 2007 augusztusában a pápa levelet írt a nagyszebeni ökumenikus találkozó két elnökének, Erdő Péter bíborosnak és Jean-Arnold de Clermont lelkésznek. Ebben az üzenetben olvashatjuk: „Ha Krisztus világosságának újból fel kell ragyognia minden emberi lény felett, akkor lényeges minden keresztény elköteleződése, hogy a látható egységet keresse… Igazi párbeszéd ott jön létre, ahol nem csupán szavak vannak, hanem azok meghallgatása is, és ahol a meghallgatás találkozáshoz vezet, a találkozás kapcsolatteremtéshez, a kapcsolat megértéshez, amelyet keresztény mivoltunk elmélyítéseként és átalakításaként érzékelünk.” Az egységért végzett ima a keresztényeket „képessé teszi arra, hogy bátran szembenézzenek azokkal a szomorú emlékekkel, amelyektől nem mentes az európai történelem, valamint a relativizmus korában felmerülő társadalmi problémákkal, amelyek manapság széleskörűen túlsúlyban vannak.” Ökumenikus erőfeszítésünk azt kívánja, hogy roppant nagy becsületességgel és önazonosságunk világos állításával tevékenykedjünk. Éltessen az a bizonyosság, hogy a keresztény felekezetek között sokkal több és mélyebb az, ami egyesíti, mint az, ami szétválasztja őket. Az egyház növekedését nem a prozelitizmus (térítői buzgóság), hanem a vonzás szolgálja: Krisztus mindenkit magához vonz szeretetének hatalmával. Az egyház azzal vonz, hogy őszinte, áttetsző közösségben él. Jézus tanítványait arról lehet felismerni, hogy szeretik egymást, ahogy Jézus szereti őket. (Vö. Róm 12,4-13; Jn 13,14) Imádkozzunk tehát, „hogy minden Krisztusban hívő ébredjen tudatára annak, hogy az evangélium hatékonyabb hirdetése a valamennyi keresztény közötti egység feltétele”.
