János pápa követe volt

A fiatalkorúak római börtönének lakóiról volt szó. „Soha ne hagyja el őket!” Különös érdekessége a történetnek, hogy az említett megbeszélésen, 1963. május 16-án az érsek első budapesti útjáról számolt be a pápának. Magyarországon ugyanis alig volt lehetősége a hivatalos személyeken kívül bárkivel találkozni, de ha kisgyereket látott, mosolyogva megáldotta. Ez a melegszívű ember indult el 1963-ban a számára ismeretlen Kelet felé, nyakkendősen, világi öltönyben. Ki volt ő, honnan jött? A szerény anyagi körülmények között élő piacenzai szülők gyermeke, miután 1937-ben pappá szentelték, a Pápai Egyházi Akadémián vatikáni diplomáciát tanult, és 1940-ben már levéltáros volt az Államtitkárságon. Aztán dél-amerikai szakértőnek szánták, 1958 és 1961 között pedig már ő tanította a leendő vatikáni diplomatákat.

A fordulat XXIII. János pápa idején következett be működésében, amikor már a Rendkívüli Egyházi Ügyek Kongregációjának helyettes titkára volt. 1963-tól diplomáciai tevékenysége összefonódott a vatikáni „keleti politikával” „Ami engem illet, igencsak meglepődtem. S nem kifejezés, mennyire zavarba jöttem halványan körvonalazott, új feladatommal szembesülve, melynek kimenetele is teljesen kiszámíthatatlan, de semmiképpen sem túl kecsegtető volt. Olyan hatalmakkal kellett kapcsolatot teremtenem, amelyekről oly sokat olvastam és hallottam. Sokat, de nem valami megnyugtatóakat: különösen egy papi személy és egy vatikáni küldött számára nem azokat” – olvashatjuk önéletrajzában.

De mi is volt ez a vatikáni „keleti politika”? Évtizedek óta hányszor tették fel ezt a kérdést, és hányféle választ adtak rá világszerte! Agostino Casaroli érsek (1979 óta bíboros) 1988-ban egy interjúban így foglalta össze: „Nevezhetjük politikának, de abban az értelemben, hogy ez a kifejezés a Szentszék tevékenységét jelöli, amely azonban szoros értelemben vallási és egyházi tevékenység.” „Kétkedés nélkül kijelenthetem – mondta 1987-ben -, hogy a Szentszék számos nehézség és meg nem értés közepette nyugodt lelkiismerettel alávetheti az egyház szolgálatában élete egyik legkeményebb és legdrámaibb szakaszában kifejtett tevékenységét a történelem szigorú, de tárgyilagos ítéletének.”

1979-től II. János Pál pápa bíboros államtitkáraként szolgálta egyházát, és megérhette a „keleti tömb” összeomlását. 1990-ben Esztergomban és Budapesten zárult évtizedekkel korábban megkezdett „magyarországi kalandja”, ahogy maga nevezte. „Mára ennek emléke maradt meg nekem, komor is, fényes is, és annak reménye, hogy a jövőben ez utóbbiak véglegesen felülkerekednek majd egy olyan országban, amely számomra oly kedves volt és az is marad” – írta emlékirataiban a tíz éve elhunyt Casaroli bíboros.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..