Itáliában kezdődött

Két évvel korábban, 1846-ban ugyanis megválasztották az új pápát, Giovanni Maria Mastai-Ferretti bíborost, aki IX. Piuszként követte Szent Pétert a pápai trónon. Az ötvennégy éves, nemesi származású férfi a piaristáknál tanult, innen eredt talán, hogy fiatal papként sokat foglalkozott az elhagyott gyerekekkel. Kedves személyiségéről, imádságos lelkületéről, mérsékelt liberális nézeteiről volt ismert. A megválasztása után fiatalos lendülettel olyan alkotmányos hatalmi és közigazgatási intézkedéseket vezetett be, amelyek miatt hamarosan rendkívül népszerű lett. Piusz amnesztiát adott a politikai foglyoknak és a menekülteknek, Róma városának önkormányzatot biztosított, és államtanácsot állított fel világi tagok részvételével. Enyhítette a cenzúrát, támogatta a polgári sajtót és a gyülekezési szabadságot, s hozzájárult a polgári nemzeti gárda felállításához is. Egész Itália forrongani kezdett, a pápát éltetve. Szabadcsapatok alakultak, s zászlajukra azt írták: „Viva Pio IX.!”

Amikor 1847-ben az Észak-Itália nagy részét is birtokló osztrák csapatok megszállták az Egyházi Államhoz tartozó Ferrarát, a pápa tiltakozott az erőszak ellen. A Bécsben szolgáló olasz testőrök hazafias lelkesedésükben egymás után köszöntek le rangjukról és tértek haza. Januárban Palermóban utcai harcok törtek ki, amelyek más itáliai városokra is átterjedtek, s nem álltak meg az ország határainál. Februárban már Párizs népe űzte el Lajos Fülöp királyt, és kikiáltották a köztársaságot. Jól látta Tocqueville francia író, politikus: „Ez már nem lázadás, ez forradalom.” Bécsben egy vasárnapi udvari templomi mise alkalmával terjedt el a franciaországi hír, nagy ijedelmet okozva, de az európai forrongás a császárvárost és Pestet sem hagyta hidegen, s Velence, Milánó, Berlin, Prága népe is felkelt.


IX. Piusz 1848 februárjában minisztériumot alakított világiak részvételével, majd március 14-én beleegyezett az alkotmány kihirdetésébe. Ekkor volt világi népszerűsége csúcspontján. Ritkán idézzük e lap hasábjain (és ez talán nem véletlen) Friedrich Engels szavait. Bár a szintén 1848-ban megjelent Kommunista kiáltványban a kommunizmus kísértetének „szent hajszára szövetkezett” hatalmai közé sorolják a pápát, egy korabeli másik írásában Engels is elismerte: „Itáliában megértük ama furcsa színjátékot, hogy az az ember, aki egész Európa legreakciósabb posztján foglal helyet, aki a középkor megkövesedett ideológiáját képviseli – a pápa –, élére állt egy liberális mozgalomnak.” Nos, ha szóhasználatával nem is értünk egyet, mondanivalója jól mutatja, milyen fontos szerepe volt Piusznak a kialakult helyzetben.

Áprilisban azonban hirtelen elveszítette e világi népszerűséget. Ugyanis a piemonti kormány azon felhívására, hogy együtt üzenjenek hadat Ausztriának, nemet mondott, a semlegességet választva. A forradalmi erők nem fogadták el az érveit, pedig azok elég nyomósak voltak. A pápaság nem vállalhatta az olasz nemzeti egység világi vezetését, hiszen akkor megszűnt volna a nemzetekfelettisége, egyetemessége. A pápának egyforma szeretettel kell viseltetnie valamennyi katolikus nép iránt, ezért nem állhatott a föderális olasz állam élére. Emellett Piusz nyilván a radikális forradalmi módszerektől is óvakodott. A gyorsan változó politikai helyzetben rövidesen el kellett hagynia Rómát, és csak 1850-ben térhetett vissza. A hátralévő évtizedekben politikai szempontból merev, konzervatív politikát folytatott, és a megalakuló olasz állammal – a Vatikán foglyának nevezve magát – nem egyezett meg.

Az egyháztörténelem leghosszabb ideig, harminckét esztendeig tartó pápasága alatt az Egyházi Állam elveszítette világi hatalmát, de belső, lelki életében egy megerősödött egyház született. IX. Piusz újabb püspökségek létrehozásával a világegyház erősödését, a missziók támogatásával a hit terjesztését segítette elő. Pápasága alatt hirdették ki a szeplőtelen fogantatás dogmáját (1854), az I. vatikáni zsinaton, 1870-ben pedig azt a konstitúciót, amely a pápai primátust és csalatkozhatatlanságot mondta ki. II. János Pál pápa 2000-ben avatta boldoggá.