Magyarországon II. József halála (1790) után új lendületet vett a nemzeti öntudat kialakulása. Ennek élén a kiváltságaikat visszakövetelő nemesség állt. Tagjai közül kerültek ki azok, akik szerint az alkotmányos monarchia mellett a jobbágyrendszert is át kellett volna alakítani. II. Lipót (1790–1792) a felvilágosult abszolutizmus gyakorlata mentén a magyar nemesi-rendi ellenállást még annak árán is igyekezett megfékezni, hogy ezért külpolitikájában a poroszok és a törökök felé is kompromisszumokra kényszerült. Fia, I. Ferenc (1792–1835) negyvenhárom évig uralkodott. Első intézkedései egyikeként összehívta az országgyűlést, ahol a rendek a párizsi forradalom elleni harc támogatására nagyszámú újonc felfegyverzését szavazták meg. Az országgyűlésen a sürgős reformok életbeléptetésére azonban nem fordítottak figyelmet. I. Ferenc Napóleon sikerei miatt kénytelen volt lemondani a német-római császári címről, ezzel párhuzamosan azonban osztrák császárnak nyilvánította magát. 1809-ben Napóleon kiáltványban szólította fel a magyarokat, hogy válasszanak maguknak királyt, és erősítsék meg a rendi alkotmányt, ám ezzel a lehetőséggel – valószínűleg azért, mert a nemesség nem kért a francia forradalom antifeudális intézkedéseiből – végül nem éltek.
●
Abban, hogy 1848-ban minden eddiginél nagyobb forradalmi vihar söpört végig Európán, nagy szerepe volt a negyvenes évek gazdasági válságának. 1846-ban a rossz gabonatermés mellett burgonyavész is sújtotta a mezőgazdaságot, s ezáltal azokat a milliókat, akik a föld megműveléséből éltek. Ugyanakkor a gazdasági átalakulás szükségessége önmagában is a társadalmi viszonyok változása felé mutatott. A gyáripar fejlődése miatt a városok lakossága növekedett, ellátásához egyre több élelmiszerre volt szükség. Ahhoz, hogy ezt meg lehessen oldani, át kellett alakítani a föld eddig meglévő tulajdonviszonyait.
A Habsburg Birodalomban az ipari forradalom az osztrák és a cseh területeken volt erőteljesebb, Magyarország mezőgazdasági ellátó szerepre lett kárhoztatva. Ráadásul a vámrendszer nem tette lehetővé a magyar termékek tömeges külföldi értékesítését. Az 1844-ben létrehozott Védegylet kísérlete arra irányult, hogy tagjai csak magyar árucikket vásároljanak. Még ebben az évben létrejött a Gyáralapító Társaság, majd az Iparegylet. A magyar reformértelmiségiek azt is látták, hogy a mezőgazdaság területén gyökeres változásokra van szükség, ha tartani akarják a lépést a versenytársakkal. Ehhez pedig elengedhetetlennek látszott a jobbágyrendszer megszüntetése, amely ismét túlmutatott az gazdasági szempontokon. Az sem egyszerűen demográfiai kérdés volt, hogy a városok lakossága a XIX. század első felében ugrásszerűen megnövekedett. Pesten négyszer annyian, Bécsben kétszer annyian laktak a század közepére, mint ötven évvel azelőtt. Megjelent, és számában egyre növekedett a tőkés vállalkozó, a kispolgári, az ipari munkás és a városi értelmiségi réteg. Ők lettek a forradalom népe.
●
A magyar reformkort hagyományosan az 1825-ben összehívott rendi országgyűlés megkezdésétől számítják. Ebben az időszakban egyre több arisztokrata – köztük Széchenyi István –, nemes és városi polgár állt a változások, a nemzeti függetlenség ügye mellé. A reformkor rendi országgyűlésein több olyan kérdés, javaslat is felmerült, melyek a polgári átalakulás felé mutattak. Legjelentősebb ezek közül az 1832–1836 között lezajlott diéta volt, ám igazán mélyreható intézkedéseket ezen az országgyűlésen sem fogadtak el. I. Ferenc fiát, V. Ferdinándot még apja életében, 1830 szeptemberében Pozsonyban magyar királlyá koronázták. Miután I. Ferenc 1835-ben meghalt, a birodalmat az Államkonferencia nevű szerv irányította. Ez a testület a „bomlasztó tendenciák” ellen a legkülönfélébb eszközökkel igyekezett fellépni, köztük a titkosrendőrséggel. A kormány ugyanakkor nem nézte tétlenül azok tevékenységét, akik a változások szószólói voltak. Kossuth Lajost és Wesselényi Miklóst a harmincas évek végén letartóztatták. Utóbbit megtörte a rabság, míg Kossuth kiszabadulva a következő tíz év meghatározó egyénisége lett. 1841-ben elindult szerkesztésében a Pesti Hírlap, mely a nagyközönség elé tárta a reformok ügyét.
Az 1843–44-es diéta a reformerők kudarcát hozta. Hiába voltak az alsótáblán többségben, akaratukat nem tudták érvényesíteni. A kormányzat létrehozta a Titkos Magyar Bizottságot, bevezette az adminisztrátori rendszert. Előbbi feladata az volt, hogy az Államkonferencia elé tárja reformellenes javaslatait. A megyékbe rendelt adminisztrátorok pedig arra kényszerítették a helyi vezetést, hogy mindenben a kormány utasítása szerint járjanak el.
A reformerek mindeközben egyre erősödtek. Megalakult 1845-ben az Ellenzék Központi Bizottmánya. Az 1846-os év kedvezőtlen eseményei – a Konzervatív Párt létrejötte és a galíciai felkelés leverése – is arra ösztönözték a változások híveit, hogy önmagukat jobban megszervezzék. A két pesti reformcsoport, a Nemzeti Kör és a Pesti Kör egyesülésének nagy szerepe volt abban, hogy létrejöhetett az Ellenzéki Kör. Gyűléseket, konferenciákat szerveztek, majd 1847. március 15-én létrehozták az Ellenzéki Pártot, vagy más néven reformpártot. A valódi párttá alakulásra az 1847. június 7-én elfogadott Ellenzéki Nyilatkozat tette rá a pecsétet. Ebben kiálltak a közteherviselés, a képviselet szélesítése, a törvény előtti egyenlőség, a sajtószabadság, a szabad egyesülés, a kötelező örökváltság és az ősiség eltörlése mellett.
Az 1847–48-as országgyűlés – melyet 1847. november 12-én nyitott meg V. Ferdinánd – a reformerők és a konzervatívok küzdelmét hozta. Fő témái az adminisztrátori rendszerrel kapcsolatos törvénytelenségek voltak. A munka nehezen haladt előre. Míg a kormányzat mellett álló „fontolva haladók” mindent megtettek azért, hogy az alsóház javaslataiból ne legyen törvény, a Kossuth vezette ellenzék taktikai lépéseivel próbálta számításaikat keresztülhúzni.
Kossuth nevezetes, március 3-i felirati javaslatai a jobbágyfelszabadítás és a közteherviselés megvalósítása felé mutattak, követelve a „független nemzeti kormány” felállításán túlmenően azt is, hogy az osztrák tartományok alkotmányt kapjanak. Az Ellenzéki Kör a reformelképzelések keresztülvitelét siettetni szerette volna. Petíciós mozgalmuk eredménye lett az a 12 pont, mely már az 1848–49-es forradalom és szabadságharc történetéhez tartozik.
A forradalom lángja a szicíliai Palermóban lobbant fel 1848. január 12-én. A tűz továbbterjedt Párizsra, ahol a gyűlések betiltása miatt az ellenzék tagjai banketteken találkoztak. Mivel a kormány ezeket is betiltotta, a radikálisok tüntetést szerveztek február 22-re. Másnap már a Nemzeti Gárdával találták szemben magukat, ám ennek egységei a nép oldalára álltak. Az összecsapások eredménye a kormány és Lajos Fülöp bukása, valamint a második köztársaság kikiáltása lett. Amikor a liberálisok Bécsben hírét vették a párizsi forradalomnak, tüntetést szerveztek Klemens Wenzel Lothar von Metternich kancellár ellen. Lépésüket Kossuth március 3-i felirati javaslata is befolyásolta. A tiltakozás itt is harcba torkollt, melynek eredménye Metternich lemondása lett. A forradalmi hullám két nap múlva elérte Pestet is.
