A két idézet talán megdöbbentőnek tűnik, hiszen emberként – ésszerű magyarázatokat adva, tárgyiasító távolságot véve – mindig igyekszünk „háziasítani” az elviselhetetlent. Értelmünk így védekezik akkor, amikor az őszinte szembesülés megrendítő következményekkel járna. Az elmúlt évtizedek „Auschwitz-magyarázatai” olykor inkább segítenek a gyilkosoknak, hogy túllépjenek a tettükön, mintsem az áldozatoknak, hogy feldolgozzák azt, ami velük s szeretteikkel történt.
Dorothee Sölle a Wiesel-mondatra emlékeztető belátást fogalmazott meg: akkoriban Isten igen gyenge lehetett, hiszen nem voltak barátai. Auschwitz mint Isten gyengeségének teológiai jele? Megértve az emberi szabadság lényegét, el kell ismernünk, hogy ha létezik valódi, vagyis a végső beteljesülésre vonatkozó emberi szabadság, akkor az csakis Isten önkorlátozásával együtt képzelhető el. Ha nemcsak látszatszerű, hanem radikális szabadsága van az embernek, akkor az tér a legdrasztikusabb tagadás előtt, amely nem egyszerűen istentelenség, de végül embertelenség is.
A soa legnagyobb kérdése azonban – legalábbis bizonyos szempontból – nem a tömeges gyilkosságok sora. Ugyan akadnak olyanok, akik azt mondják, voltak más népirtások is (például az örmény genocídium), ezért felesleges oly sokat beszélni a zsidóság elleni bűnökről, ám ez az érvelés (amely valószínűleg hol politikailag, hol antimorálisan motivált, vagyis a lelkiismeret elaltatását célozza) egy dolgot figyelmen kívül hagy: Auschwitz teológiai probléma is, egy keresztény számára a zsidósághoz való viszony semmi máshoz nem hasonlítható kérdés.
Ha meg szeretnénk érteni ezt a viszonyt, Szent Pált kell segítségül hívnunk, aki a Római levél 11. fejezetében a következőket írja: „Kérdem tehát: vajon Isten elvetette népét? Szó sincs róla. Hiszen én is Izrael fiai közül való vagyok, Ábrahám véréből, Benjamin törzséből. Isten nem vetette el népét, amelyet előre kiválasztott. (…) Ha szent a búza zsengéje, szent lesz a kenyér is, s ha szent a gyökér, szentek az ágak is. Ha letört is némely ág, s te vad olajfa létedre beoltattál, és részese lettél az olajfa gyökerének és nedvének, ne kérkedj az ágak rovására. Ha mégis kérkednél, tudd meg: nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged. (…) A hitetlenség miatt törtek le, te meg a hit által állsz. Ne légy hát fennhéjázó, hanem félj! Ha Isten nem kegyelmezett a természetes ágaknak, neked sem kegyelmez. (…) Ha téged ugyanis levágtak a természetes vad olajfáról, s a természet rendjén felülemelkedve beoltottak a nemes olajfába, mennyivel inkább beoltják majd azokat saját olajfájukba, akik természet szerint is oda valók” (vv. 1–2.16–18.20– 21.24). Mi, a pogányságból kiválasztott keresztények, vad ágak vagyunk, amelyeket Krisztusban Isten az ő egyetlen nemes olajfájába oltott: hiszen egy terve, üdvrendje és üdvtörténete, egy megváltása és üdvössége van Istennek, amelyben a gyökérzet a zsidóság, az ágak pedig az egyház. Így olvasva a soát, megértjük Elie Wiesel igazát: amikor a keresztények a zsidók ellen fordulnak, akkor az ágak fejszét ragadnak, hogy kivágják önnön gyökereiket. Auschwitz a kereszténység önmegsemmisítő programja, totális identitáshasadása, az egyetlen isteni olajfa derékban kettétörése. Nem véletlenül ismétli Ferenc pápa oly gyakran a II. vatikáni zsinat és elődei tanítását: egy keresztény nem lehet antiszemita! Nincs kiskapu, nincs magyarázat, nincs jogos indok, nincs elfogadható mérték: egy keresztény az antiszemitizmusnak sem érzelem, sem gondolat, sem szó, sem tett terén nem engedhet!
Ezenfelül a soának van még egy következménye. A zsidóság szenvedése hitelesen és végtelenül emberien mutat meg nekünk egy szenvedő zsidót: a názáreti Jézust. Hogy ez mit jelent, miért fontos, azt Pinchas Lapide foglalja össze: „Csak Auschwitz után kerül sor, ahogyan én ezt nevezném, Jézusnak egy újra emberré válására a keresztényeknél, mégpedig egy, a vere homóra, a valódi emberre való hangsúlyeltolódás által, egy olyan korban, amikor oly kevés a kétlábú valódi ember; Jézus tehát ideális ember lesz. A zsidóknál pedig csak most jön ki Jézus az egész középkor polémiájának poklából, s tér vissza a zsidósághoz, hazájába. Jézus testvér végre hazatér mint embertárs, mint zsidó-társ, mint Izrael gyermeke…”
