A bölcsészet öntudatossá tesz

Másodlagossá válásukban szerepet játszott az is, hogy a tudomány világában is a verseny, a piacon való helytállás kényszere és a haszonelvűség került előtérbe. „Évek óta azzal küzdenek a bölcsészek, hogy bebizonyítsák: egyáltalán nem haszontalan a munkájuk – mondja a professzor. – De kevés lehetőségük van arra, hogy eladják a terméküket a piacon, és jövedelmezővé tegyék a vállalkozásukat.” Ugyanakkor mindenütt lefaragják a terület támogatását (az MTA ebben szerencsés kivétel), a pályázati pénzekért harcba szállni pedig nem könnyű: bár a magyar pályázatokon a bölcsészek jól teljesítenek, az európai placcon általában a nyugati intézmények kutatói a főszereplők.


Sokszor elvárják a bölcsészektől, hogy megszólaljanak bizonyos kérdésekben, például a történészek az emlékezetpolitikai vitákban. „Nem várható el ugyanakkor, hogy azt mondják: ezt vagy azt csak így lehet értelmezni, és sehogy máshogy – fejti ki Fodor Pál. – Persze, elemi tényeknek és kontextusoknak ellentmondani nem lehet, de az interpretációs szabadság nagy, ezért nem érdemes azt mondani, hogy erről meg arról ez a tudós közösség hivatalos álláspontja, mert akkor tanítóhivatalként működnénk, és az szereptévesztés volna.” A múlt nyilvánvalóan csak egyféleképpen létezett, de a kutatók műveltségüktől, meggyőződésüktől függően másként értelmezhetik. Ez viszont ugyancsak nem segít elfogadtatni a bölcsészszakmát a nagyközönséggel, hisz ha mindenkinek más a véleménye, akkor ez mitől tudomány, mondhatják.

 

A professzor szerint ezek a szakmák kissé elszakadtak természetes közegüktől, mert míg a történetíró a XIX. században egy közösség, a nemzet történetét írta meg, addig mostanra a történettudomány levált a közösségéről. „Nem akar többé nemzeti narratívát alkotni, nem egy közösség történelmi emlékezetét kívánja létrehozni, hanem voltaképp az egyik történész kezd el beszélni a másiknak, szakmai bikkfanyelven, amit kevesen értenek – mondja. – Így a társadalom, amely nem tud meglenni kapaszkodók nélkül, és igénye van arra, hogy a múltjához valamilyen viszonya legyen, mert így tudja kialakítani az identitását, máshol kezdett fogódzókat keresni. A történész meg csodálkozik, hogy micsoda sarlatánok töltik be az űrt, amely részben miatta alakult ki. Ezért terjednek őrültségek például a magyar őstörténettel kapcsolatban.” Így a főigazgató megalakította a Magyar Őstörténeti Témacsoportot, amely a hagyományőrzőkkel közösen tartott konferencián is beszámolt eredményeiről. „Szeretnénk beavatkozni a köztörténetbe, megmutatni, hogy van érvényes mondanivalónk a nagyközönség számára is, és hogy ez a téma anélkül is izgalmas, hogy eltévednénk az ősködben” – mondja.

 

És hogy a nehézségek ellenére is miért kell bölcsészettudományokkal foglalkozni, arra a kutató az Academia Europaea tudós testület felfogását követve így válaszol: „Mert a bölcsészettudományok képesek az identitás és a társadalmi kohézió megalapozására, a bölcsészetbe való befektetés a sokféleség megértésének és elfogadtatásának eszköze lehet, s a bölcsészet öntudatossá tesz, kritikai magatartást tanít, és képviseli az etikai szempontot a piac által uralt világban. Ráadásul meghatározó a képzelőerő és a kreativitás fejlesztésében, s a világ dolgai közt eligazodni képes embereket nevel.”