Istenhez szeretni

Vajon honnan ez a belső igény? Mi az, amit a szülők, és mi az, amit mi, tanárok adunk a gyerekek neveléséhez? És hol kezdődik vagy folytatódik a kegyelem?

Szülőként és tanárként is botorkálunk, elesünk sokszor a saját keresztutunkon. Ezt éljük gyerekeink és tanítványaink elé. Pedagógusként mindennap négyszer, ötször harminc-negyven gyerek elé állva kell vállalnunk kudarcainkat, egy rosszul megfogalmazott, talán bántó mondatot, amely kicsúszik a szánkon, be nem tartott ígéreteinket, feledékenységünket. Állandó megmérettetésben, kritikus szempárok kereszttüzében vagyunk. Tanítványaink szembesülhetnek tökéletlenségünkkel, gyarlóságainkkal, azzal, hogy sokszor magunk sem tudjuk megélni azt, amit mondunk. És mégis, talán éppen ez a folytonos elesés, majd fölállás a legnagyobb minta, amelyet a ránk bízottak elé élhetünk. Merni elesni, lent lenni kiszolgáltatottan, mégsem függeni a gyerekek szeretetétől, hanem egyedül a mennyei Atyába kapaszkodva fölállni – nagyon nehéz. Ám ha képesek vagyunk nem a tanári szerepünkbe elbújva megélni ezeket az eleséseket, nagy lehetőséget kapunk: szenvedésünket fölajánlhatjuk tanítványainkért. Ekkor nem mi kerülünk a történések középpontjába, nem mi akarjuk irányítani az eseményeket, hanem hagyjuk, hogy a kegyelem működjön – általunk.

S így tanítványainkat küzdelmeink, botorkálásaink, kereséseink – keresztutunk – segítségével mégiscsak Istenhez szerettük.


a szerző pedagógus