„A lelki éhséget is csillapítanánk”

Tartományfőnökként ennek szellemében azt látom a legfontosabb feladatomnak, hogy az iskoláinkban egyre jobban képesek legyünk összekapcsolni a lelkipásztorkodást és az oktatást neveléssé, a személyiség kiteljesítésévé, hogy intézményeink többek lehessenek iskoláknál, és minél jobban járja át őket a szalézi szellem.



– Benyomásom szerint, noha engedelmesen igent mondott a tartományfőnöki megbízásra, egyik szeme sír, a másik nevet, és úgy megy, hogy közben maradna is, mert nagyon a helyén érzi magát Péliföldszentkereszten és Nyergesújfaluban. Mit gondol, milyen téren, ügyekben fogja leginkább próbára tenni az egyelőre hat évre szóló új tisztség?


– Két nagy nehézséget is érzékelek. A szalézi a világ három legnagyobb szerzetesrendjének egyike, ezért a magyar tartomány vezetéséhez – véltem – jelentős nemzetközi kapcsolatrendszerre és komoly nyelvtudásra lenne szükség, amelyek közül én egyikkel sem rendelkezem. Az európai régió tartományfőnökei rendszeresen találkoznak, és a szomszédi kapcsolatok ápolása is fontos. A másik nehézségem abból fakad, hogy nagyon színesek, sokfélék vagyunk: magyar, lengyel, indiai és vietnami, idős és fiatal szerzetesek egyaránt szolgálnak a tartományban. Ordináriusként mindenkinek mindenévé, mindannyiuk atyjává kell lennem, amit óriási kihívásként élek meg. A tartomány minden tagjával együtt kell gondolkodnom és éreznem, és minden problémával tisztában kell lennem, de úgy, hogy közben ne vesszem el a részletekben.

– Mi minden futott át az agyán, amikor megtudta, hogy Ön a jelölt?


– Szerencsére nem egyik pillanatról a másikra tudtam meg. Már márciustól zajlott a konzultációs folyamat, amelynek során a tartomány minden tagja jelölhetett valakit. Aztán vártuk, hogy mi lesz az eredmény. Amikor március utolsó hetének keddjén a tartományi titkár szólt, hogy csomagoljak, mert indulunk Rómába, azonnal tudtam, miről van szó. Ha egyáltalán nem tudtam volna elképzelni magam a tartományfőnöki szerepben, elindulnom sem lett volna szabad. A döntő pontok és a felismerés, hogy nem bújhatok el a feladat elől, mégis csak a rendfőnök atyával való beszélgetés során váltak számomra világossá. Az egyik ilyen pont az, hogy támaszkodhatom azokra a rendtársaimra, akik Rómában, a szalézi egyetemen végeztek, és sok szalézit ismernek Európa-szerte. Tartományfőnöknek lenni nem „egyszemélyi produkció”. Rómában megéreztem, hogy a rendfőnök menynyire ismeri és érti a tartományunk helyzetét, hogy menynyire együtt van velünk. Tudatosult bennem, hogy nem direktívát kapok tőle, hanem bizalomteljes kéréssel fordul felém. Meghatott ez a bizalom, és ráébresztett: a Segítő Szűz Máriára és Don Boscóra tekintve, az ő segítségüket kérve vállalhatom a tisztséget.

– Mi az, amit a legnehezebb elengednie eddigi feladatai közül?


– Az osztályfőnökség a legkedvesebb számomra: tizenegyedikesek osztályfőnöke voltam a nyergesújfalui gimnáziumban. Annak idején együtt indultunk, és fájó volt most azt mondani nekik, hogy már nem vihetem el őket az érettségiig. A tanári és a hittanári munkát egyaránt kedvvel végeztem, és a nyergesújfalui iskola is jó hangulatú hely, ahol egészen otthon vagyok. Péliföldszentkereszt pedig, ahol ma még lakom, kivételes szépségű gyöngyszem a Gerecse lábánál, szintén nem könnyű otthagyni. Tartományfőnökként Óbudán kell majd lennem: a Budapestre költözés elől nem lehet, de nem is érdemes kitérni, ha hatékonyan akarom végezni a feladatomat. Szerencsére egy utolsó kirándulásra még elmehetek az osztályommal Kárpátaljára, ezt a tanévet is végigcsinálhatom, és a nyári táborokban is ott lehetek – ezekre még engedélyt kértem a rendfőnök atyától. Július végétől leszek végleg Óbudán. Ha lehetséges, heti néhány órát továbbra is tanítok a gimnáziumban, de ma még nem tudhatom, hogy erre csakugyan lesz-e majd időm-lehetőségem.



– A szaléziak mely vonásai különösen fontosak az Ön számára, amelyek annak idején a rendbe vonzották? Hogyan érzékeltetné, magyarázná el egy olyan ember számára, aki még soha nem hallott önökről, hogy mit jelent a szalézi lelkiség és stílus?


– Amikor gyerek voltam, a rend a feloszlatás miatt még nem működhetett Magyarországon. Számomra Peisch Ferenc szalézi atyát küldte az Isten a nyolcvanas évek közepén, engem az ő személyisége varázsolt el, az ő közvetlensége, jókedve hatására akartam magam is ifjúsági lelkipásztor lenni később. És ő adta kezembe A fiúk apostola című Don Bosco-életrajzot, indított el a szalézi hivatás útján.

Amikor papnak jelentkeztem, Lékai bíboros úr megkérdezte, miért vonzó számomra ez a hivatás. „A fiatalokért akarok tenni” – mondtam. „Jó, jó, dicséretes – válaszolta –, de kérem, azért az idős hölgyekről se feledkezzen meg, ha majd pap lesz.” A szalézi lelkiség központi gondolata az, hogy az ifjúság üdvösségét akarjuk szolgálni, és a fiatalok életének egészére tekintünk, tehát nemcsak tanítani-nevelni igyekszünk őket, hanem a szabadidő-pedagógia terén is aktívak vagyunk, és lelkivezetőkként is mellettük állunk.

Számomra a közösségi életforma a rend legnagyobb vonzereje: szerzetesként lételemem a közösség, szaléziként és papként kettős hivatástudattal élek. De tudom, hogy a szétszóratás idején hány szalézi állt helyt közösségétől elszakítva, rettentően nehéz körülmények között, egyedül is, lelkiségünket állhatatosan képviselve, sugározva maga körül.

Miért tartotta fontosnak, hogy mentálhigiénés végzettséget szerezzen, és hogyan hasznosítja ezt a tudását a munkája során?

– Két posztgraduális képzést végeztem el: a közoktatás-vezetőit és a mentálhigiénést. Az elsőt azért, mert iskoláink lettek, és tudtam, hogy ez gyakorlati tudást is igényel; ha az oktatási teendőimnek jól meg akarok felelni, nem maradhatok csak lelkipásztor. A mentálhigiéné pedig szemléletet adott, a problémák kezelésében és a közösségépítésben veszem leginkább hasznát. Rendtársakkal folytatott személyes beszélgetések során, hivatási krízisek kezelése terén, nevelési helyzetekben, a jegyesoktatásban és a családgondozásban egyaránt szükségem van erre a háttérre.

– A 2013-as jubileumra készülve milyen teendők várnak Önre?


– 2013-ban száz éve lesz, hogy a szaléziak megtelepedtek Magyarországon. Ebből az alkalomból jövő májusban hozzánk érkezik Don Bosco urnája, és októberben nálunk vendégeskedik az általános rendfőnök – de ez csak két kiemelt jelentőségű esemény a rengeteg egyéb közül. Fontos feladatunknak érezzük, hogy vértanúnkról, a boldoggá avatásra felterjesztett Sándor Istvánról minél többet beszéljünk: őt 1953-ban, koncepciós perben halálra ítélték, majd kivégezték. Kivételesen nemes jellem volt: noha a negyvenes évek végén hamis útlevelet készítettek számára, és Nyugatra menekülhetett volna, itthon maradt, mert úgy érezte, hogy a magyar fiatalok mellett a helye. És egészen a halálig hűséges maradt hivatásához.

Jó lenne, ha 2013-ban a magyar egyház minden szegletébe elvihetnénk Don Bosco mosolyát, és alapítónkat egész Magyarországon közismertté tudnánk tenni. Azt szeretnénk, hogy alakja ne csak mint egy régi szép történet hőse éljen az emberek képzeletében, hanem a mindennapokban is hatni tudjon, a gyakorlati életben is segítséget jelenthessen. Életét, pedagógiáját sok-sok program, játék, vetélkedő révén akarjuk népszerűsíteni.

– Budapesten két Don Bosco cukrászda is van, amelyben az általános rendfőnök és más neves külföldi szaléziak is megfordultak már. Régóta furdalja az oldalamat a kíváncsiság, hogy ezek hogyan kötődnek a rendhez, hogy a kereszténység és a torták e „különös házasságának” mi a háttere. Tudom, hogy a szaléziak Óbudán reggeliztetnek gyerekeket, talán ehhez a programjukhoz kapcsolódnak a cukrászdák?


– Óbudán voltam igazgató, amikor ez a történet elkezdődött. Egyszer, amikor szabadtéri vásárt rendeztünk – könyveket árultunk, ruhát osztottunk –, megkeresett bennünket egy templomunkba járó cukrász, hogy segítségére lehetnénk azzal, ha engedélyeznénk, hogy ő is kitelepüljön, és süteményeket áruljon mellettünk. Nagy sikere volt az újításnak, az együttműködésünk elmélyült, az egykori cukrászstandból pedig önálló cukrászdák lettek, amelyekhez mi adtuk az épületet. Bízunk benne, hogy ismertebbé teszik Don Bosco nevét, és a szó szoros értelmében jóízű találkozásokra kínálnak alkalmat a rendalapítóval: imidzshordozó közeget, kellemes hangulatú környezetet jelentenek. Ezekben a cukrászdákban természetes, hogy a Szalézi Értesítő, az Új Ember és más katolikus kiadványok ott vannak, vagyis nemcsak süteménnyel „kínálják meg” a betérőket. De amúgy nem különböznek más cukrászdáktól, azt leszámítva, hogy a nagycsaládosoknak kedvezmény jár. És szerintem a fagylaltjuk is jobb…

A reggeliztető-programunk egész más tőről fakad. Az utóbbi években észrevettük, hogy Belső-Óbudán egyre több a szegény gyerek, aki számára óriási segítséget jelent, ha nálunk reggelizhet iskolába menet, és tízórait kap útravalóul. Ötven-hetven iskolást látunk el rendszeresen, és arra törekszünk, hogy közösséggé formáljuk őket, ezért tavalyelőtt és múlt nyáron már tábort is szerveztünk számukra.

– Ez a szép kezdeményezés felvet egy roppant kényes kérdést. Karitatív tevékenység és evangelizálás hogyan kapcsolható össze etikusan? Nem zárja ki egymást a kettő? Hallottam egy elrettentő példát: van hajléktalan embereket segítő intézmény, ahol csak akkor adnak ebédet a rászorulóknak, ha előtte megtanulnak és felmondanak egy-egy bibliai igét.


A rászorultság elvtelen kihasználása evangelizáció céljára megengedhetetlen, a kényszerítés pedig mindenestül ellentmond az evangélium szellemének. De az is nyilvánvaló, hogy mi a hozzánk fordulókat egész emberségükben akarjuk szolgálni, vagyis nemcsak testi ínségüket, hanem lelkük éhségét is csillapítanánk – persze csak ha ők is igénylik ezt. Nagyon hiszek a nevelői környezet jelentőségében, vagyis abban, hogy ha indirekt módon, az intézményeinkben érzékelhető szeretetteljes légkör, valamint az ott látható képek, elérhető könyvek révén kifejezzük, milyen értékek fontosak számunkra, felkelthetjük irántuk a velünk kapcsolatba kerülők figyelmét. Alapítónk életének példáival kezdtük a beszélgetést, és lám, most éppen egy ilyen jutott eszembe! Egyszer, amikor Don Bosco pagnottát osztott, észrevette, hogy egy gyerek bátortalanul megáll hátul, nem mer kérni. Megkérdezte tőle, mi a baj. „Nem voltam misén” – szégyenkezett a fiúcska. „Sebaj, az nem feltétel” – lepte meg a pap válasza. „Hát akkor mi a feltétel?” – kérdezte kíváncsian a kisfiú. „Csak egy: hogy éhes legyél” – nyugtatta meg Don Bosco.


Fotó: Lengyel Erzsébet