Isten szeretetét láthatóvá tenni a világban
Fotó: Merényi Zita

 

Piroska nővér még az utcára is kijön az érkezésünkkor, hogy könnyen megtaláljuk a rend Viola utcai házát. Teréz nővérrel fogadnak minket, és örömmel vállalják, hogy megismertetik velünk az idén jubiláló Isteni Szeretet Leányai Kongregáció életét.
A szerzetesrendeket betiltó kommunista hatalom kétszázötvenhat rendtaggal működő húsz rendházukat, hat közép- és hat általános iskolájukat, valamint négy óvodájukat záratta be. A nővérek a szétszóratás negyven éve alatt is őrizték hivatásukat, és a rendszerváltás után a nők nevelésére szóló karizmájuk jegyében újra­kezdték szolgálatukat. Az első bátor közösség Ipolytölgyesen kezdett dolgozni 1989-ben. „Ahol tudtunk, segítettünk. Óvodát vezettünk a dolgozók és a falu gyermekei számára. Elláttuk a templom gondozását és a szomszéd falu, Letkés hitoktatását” – fogalmaznak az újrakezdésről szólva. Napjainkban kollégiumot tartanak fenn a fővárosban, lányok számára.
A nővérközösség létszáma mára nagyon megfogyatkozott; a tartományfőnök, Kovács Piroska Mária nővér és a Viola utcai kollégiumot vezető Menyhárt M. Teréz nővér a legfiatalabbak, egyedül ők kilencven év alattiak. A többiek, két nővér kivételével, a rend sashalmi házában, közösségben élnek.
Életükkel a budapesti kollégiumban ismerkedünk. Körbevezetnek a nagy gonddal rendben tartott házban, megmutatják a szobákat, a lányok ebédlőjét, tanulószobáját, bevezetnek a kápolnába, és megnézzük a kertet is. Végül a nővérek ebédlőjében beszélgetünk.
„Álláshalmozók vagyunk” – mondják nevetve. Piroska nővér a rend és a ház vezetésének fel­adatai mellett a konyhai teendőket is ellátja, és ő a „mindenes”. Teréz nővér pedig a kollégium vezetője, lelkivezető és hittanár, s emellett a kertész is.
Piroska nővér még titokban lépett a hivatás útjára, magánfogadalmat tett; a negyvenes éveiben járó Teréz nővér már a rendszerváltás után lett tagja a közösségnek. Nem tagadják, egyikük sem erre készült. Ahogy megismerjük az életüket, megértjük: szerzetesnek lenni azt jelenti, Jézust követni minden körülmények között, mindig elfogadva azt az élethelyzetet, amelyet kapunk. A nap végére az is világossá válik, hogy ez nem jelent sem önfeladást, sem a kiteljesedésről való lemondást. „A belépést követően hittanári végzettséget szereztem, szerettem tanítani. Szomorúan éltem meg, hogy iskolai keretek között nem taníthatok, másutt kell helytállnom. De elsősorban szerzetes vagyok, abba a feladatba kell beleállni, amit Jézus mutat” – mondja Teréz nővér.
„Több hivatást neveltünk, családanyákat, nővéreket más rendeknek, és most is hivatásokat kísérünk Jézushoz. Megtisztelő, hogy a célhoz segíthetjük őket” – mondja Teréz nővér némi szomorúsággal a hangjában, hiszen tudja, közösségük jelenlegi helyzetében nem tudnak megfelelő körülményeket biztosítani egy újonnan belépő fiatal számára, és a rend jövője is bizonytalan Magyarországon. A fiatalok biztos közösséget, állást, szakmai kibontakozási lehetőséget, ahogy ők fogalmaznak, perspektívát szeretnének. „Ugyanakkor az egyháztörténelemre szerintem nem az a jellemző, hogy ez a fajta emberileg biztosnak mondott perspektíva adott lett volna a szerzetesek számára” – mondja Teréz nővér.
„Így pedig, fiatal rendta­gok híján, a magyar tartomány sorsa forog kockán” – teszi hozzá Piroska nővér.
A rendnek a világ tizenkilenc országában van önálló tartománya, köztük Magyar­országon is. „A generális anya és a rend vezetése tiszteletben tartja azt a jelentős múltat, amely mögöttünk van, és reméljük, támogatásukkal elérhető, hogy ne szűnjön meg a magyarországi jelenlét. Teljesen bizonytalan, hogyan döntenek majd a sorunk felől” – mondja Piroska nővér. A rendben évek óta „hirdetik” a magyarországi misszió lehetőségét, de eddig – a nyelvi nehézségek miatt – nem volt nővér, aki vállalkozott volna a feladatra.
A rendtagok a megmaradás reményében teszik a dolgukat. „Építkezünk, keressük a kapcsolatot más szerzetesekkel és a világiakkal is. A rendeket általánosan sújtja az utánpótlás hiánya, fontos, hogy közeledjünk egymáshoz. Több szerzetesrenddel is jó az együttműködésünk, és úgy látjuk, szükség van a mi tapasztalatainkra is. Barátok, családok, egyedülállók vesznek körül bennünket, akik mellettünk állnak. Sokan számítanak az imáinkra, ezzel és a beszélgetésekkel tudjuk viszonozni a nekünk nyújtott segítségüket.”
A rendtagok karizmája a határhelyzetben élő, kiszolgáltatott emberek segítésére szól. „Olyanokhoz van küldetésünk, akiket vissza lehet hozni, akiken segíteni lehet” – mondja Piroska nővér. Az alapító, Lechner Franciska, ez az isten- és emberszeretettől égő nő ezt a célt tartotta szem előtt. Kezdetben cselédlányokkal, árva gyerekekkel foglalkoztak a nővérek, majd ebből a szolgálatból fokozatosan nőtt ki a lány­nevelés ügye, az iskolák és óvodák működtetése.
A rendszerváltáskor a nővérek először Ipolytölgyesen szolgáltak, egészen 2007-ig. Huszonnégy éve kollégiumokat tartanak fenn, jelenleg közel negyven egyetemistáról gondoskodnak. Nem könnyű feladat ez, hiszen egy mai fiatal nem szívesen vállal kötöttséget, meghatározott napirendet, és sokuknál a vallásos alapok is hiányoznak. Teréz nővér azt szeretné, hogy utat találjon hozzájuk az örömhír. „A hitben szegényeket kell befogadnunk” – mondja.
A kollégium életének fontos eseményei az egyházi év ünnepei. A lányok kirándulni járnak, közös szentmiséken, imaórákon vesznek részt. Sokat jelent számukra a kollégium nyugodt légköre, az otthonosság, a rend is. „Impulzusokat kapnak tőlünk, különböző programokat kínálunk nekik. Nagyon figyelni kell arra, hogy mi az, ami már sok nekik” – meséli Teréz nővér. A lányok sokszor csak egy évet töltenek a kollégiumban. Egy évre szerződnek, felvételi beszélgetésen egyeztetik, kinek mi az elvárása. „Fontos, hogy előttük élünk, hogy megszólíthatóak vagyunk” – határozza meg a lényeget Piroska nővér.
A nem éppen szokványos, mindössze két nővérből álló közösség napirendje sem hagyományosan kolostori. Már a reggel is egészen más: „Régen a megszokott, nyugodt kolostori reggel után indultunk munkába. Két nővér miatt azonban nem rendelhetünk ide egy atyát misézni, nekünk kell elmennünk a templomba. Nagy ajándék számunkra, hogy Ruppert ­József piarista atya hetente két alkalommal szentmisét mutat be a kápolnánkban. Nagyon hálásak vagyunk ezért neki, és természetesen a gondviselésnek is. A többi napon futunk a szentmisére, benne élünk a városi életben, zaklatottabban indul a reggel, amelyben meg kell találni a csendet. Szükség van a rugalmasságra is, mert adott esetben a szentmise, a zsolozsma mellett reggel még be is kell vásárolni” – írja le Teréz nővér a világi emberétől alig kü­lönböző életüket. De rögtön hozzá­teszi: Ennek megvan az az előnye, hogy több a találkozási lehetőség az emberekkel. Ahhoz, hogy válaszolni tudjunk a hívásra, nekünk is nyitottnak kell lennünk. Megértettük, hogy nem cövekelhetünk le egy feladatnál, hanem reagálnunk kell mindarra a kihívásra, ami a környezetünkből ér minket. Isten szeretetét kell láthatóvá tenni a világban – ezért vagyunk.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..