Isten szeretetére tanítani a gyerekeket

– Csendes, visszahúzódó lányként sokat imádkoztam, s mindig azt mondtam, majd kisgyerekeknek szeretném tanítani, hogyan kell Istent szeretni. A noviciátusban mindig jókedvű voltam, de sokat betegeskedtem, és féltem, emiatt el fognak küldeni. Két beteg nővért bíztak rám, akikhez éjszaka is sokszor fel kellett kelnem. Ezért mindig fáradtnak éreztem magam, a miséken sokszor elaludtam. Egy alkalommal hívatott a tartományfőnöknő, és kérdezte, miért alszom mindenütt. Elmondtam neki nehéz helyzetemet, és ő megígérte, hogy eljön egy éjszakára, és helyettesít. Át is vette tőlem a szolgálatot, egy éjjel virrasztott az idős nővérek mellett, majd másnap hívatott: Fiam, magának megvan az örökfogadalmi probációja! 1948-ban tettem le az első fogadalmat a zugligeti templom oltáránál. 1950. június 16-án a Jézus Szíve-körmeneten már hallottuk a hírt, viszik a nővéreket. Késő este nagy puffanásokra lettünk figyelmesek az udvar felől. Gyorsan felkeltünk, az ávósok a díszterembe sorakoztattak minket, s felolvasták a kiutasítási parancsot. Máriabesnyőre szállítottak, ahol hatszáz nővér zsúfolódott össze. Akkor jöttek éppen a búcsúsok, és látták a sok apácát. Odaadták nekünk az ennivalójukat, valaki egy kis kalácsot, más egy almát, a helybeli hentesek összeszedték a maradék húsokat, hogy főzzünk belőle levest. Egy csodálatos ünnep keretében vetettük le a szent ruhát. Bementünk nővérruhában a kápolnába, és a szertartás keretén belül mindenki felajánlott valamit a Jóistennek. Valaki a fátylát, másik a kis gallérját vagy egy mandzsettát. Másnap már civilben jelentünk meg az ebédlőben. Rajtam egy bő ruha volt, egy övvel összehúzva, mások is szedett-vedett öltözékben, amin mindenki jót nevetett. Aztán mindnyájunknak mennie kellett. A nagybátyámhoz kerültem, anyukám özvegyként Szikszón lakott a húgommal. Mikor egyszer hazalátogattam, Debrecenből jött egy hölgy, aki egy család tizenhét hónapos kisgyereke mellé keresett dajkát. Levélváltás útján egyeztünk meg az édesanyával a teendőkben, és én megírtam neki, hogy főzni nem tudok, szerzetes vagyok, és így milyen kötelezettségeim (napi olvasás, ima, szentmise) vannak. Postafordultával nyolcvan pengőt kaptam és egy levelet, melyben kérték, menjek hozzájuk. Az első idő nehezen telt, de egyre jobban belejöttem a házimunkába és a gyerekkel való foglalkozásba. Mindkét szülő a Miskolci Egyetemen tanított, s bár párttagok voltak, mégis igaz barátság szövődött közöttünk. A nyilvánosság felé a család rokona voltam, és megengedték, hogy akárhova elvihetem a gyereket. Így jártunk ketten templomba, és a gyermek megtanult imádkozni. Egy háromemeletes panelházban laktunk, ahol csupa egyetemi tanár kapott lakást. A házbeli gyerekek mind hozzám akartak jönni. Összeszedtem a kicsiket, és sokszor kivittem őket az udvarra, ahol együtt játszottunk. De azt is látták a felnőttek, hogy a Misszáléval a hónom alatt mentem a karmelita templomba, valószínűleg sejtették, hogy ki vagyok, de soha nem kérdeztek semmit. 1955-ben tettem le az örökfogadalmat Budapesten, két év múlva pedig felkerültem a fővárosba a Szolidaritásba, ahol szállítófelelősként dolgoztam. Huszonöt éven át, egészen nyugdíjazásomig dolgoztam a rákosligeti részlegnél. Eleinte egy padlásszobában hatan laktunk nővérek. Később az állam ezt már nem engedte, mert így „túl sokan” voltunk együtt szerzetesek. Egy idős szerzetes nővérhez kerültem. Édesanyámat fölhozhattam magamhoz, a haláláig ápoltam. Miután a nővér is meghalt, egy ideig még egyedül éltem, de amikor jött a hívás, hogy vissza lehetett jönni a rendházba, én elsőnek jelentkeztem. A kislány, akire annak idején vigyáztam, nagy szeretettel gondol rám, és időnként meglátogat. Ha egészségem engedi, varrásban, udvarsöprésben segédkezem, meglátogatom a betegeket, és imádkozom, hogy minél több fiatalt vezessen az Úristen szerzetesrendünkbe.