A hegyek között

Édesapja vasúti mérnökként a maradék Magyarországon a Magyar Államvasutaknál akart tovább szolgálni, így Mosonmagyaróvár és Debrecen után végül Pécsre helyezték. Ferenc ott járt négy évig a belvárosi elemi iskolába, majd nyolc évet a ciszterciek Nagy Lajos gimnáziumába. – Életre szóló indíttatást kaptam a szerzetes tanároktól és a cserkészvezetőktől. Nagy élményt jelentettek a táborok, a kirándulások. Kühn Szaniszló igazgató úr nagyon szerette a diákokat, ugyanakkor csodálatos fegyelmet tudott tartani, mind az ötszáz tanulót személyesen ismerte. A hazaszeretet és az egyházhoz való hűség vezérelt el hivatásomra: ciszterci tanárként a magyar ifjúságot, hazámat és egyházamat akartam szolgálni. Az érettségi előtti napokban döntöttem el, hogy belépek a rendbe, s nem bántam meg soha. 1937-ben Zircen töltöttem a novíciusi egy évet, aztán teológiát hallgattam itt, majd Budapesten, párhuzamosan a tanárképzős egyetemi tanulmányokkal. Már gyakorló tanár voltam 1944-ben – történelem és földrajz szakos oklevelet szereztem –-, amikor szeptember végén minden fővárosi iskolát bezártak, mert közeledett a szovjet hadsereg. Visszatértem Zircre, ahol a novíciusmester helyettese és káplán lettem. 1945 márciusában Zircen is végigsöpört a háború. Amikor egy szőnyegbombázás nyomán sok halott, sérült volt a városban, az óvóhelyről kimentem a növendékekkel, hogy a sebesülteket kórházba vigyük. Hajnalban megjelentek az első szovjet katonák. Mindent átkutattak, belőttek a lépcsőházba is, bár a szerzetesi ruhánk miatt valamennyire tiszteltek minket. A kongreganista lányok az első emeleti kápolnában a padok között bújtak meg visszafojtott lélegzettel, az egyik katona bement, de nem vette észre őket. Asszonyok is menedéket kerestek az apátságban – talán húszan lehettek, a ruhatárba zsúfolódva. Egyiküket magával vitte egy katona, egy üres szobát keresett. Nyitogatta az ajtókat, én pedig mentem mögötte, s addig kísértem – igaz, bármikor lelőhetett volna –, míg végre mégis feladta… A legnagyobb felfordulásban, amikor teljesen ki voltunk fosztva, Endrédy Vendel apát úr engem tett meg házgondnoknak. Közel háromszáz emberről kellett gondoskodnom: mi, rendtagok és növendékek nyolcvanan voltunk, menekültek mintegy kétszázan. Már az utolsó zsák lisztet húztam elő a rejtekből, amikor jött a gondviselés: a kádártai vízimolnár bálványfának rönkfát választott az erdőnkben, és liszttel fizetett. Endrédy apát úr 1946-ban Egerbe küldött, hogy tanítsak az általános iskolában és a gimnáziumban. Osztályfőnök voltam, a diákotthont is vezettem, cserkésztáborokat szerveztem – mindössze két évig, hiszen 1948-ban államosították az egyházi iskolákat. (Ma az iskolát Gárdonyi Géza Gimnáziumnak hívják, amely 1997-től ismét a ciszterci rendé.) Egri rendházunkat már 1950 júniusában el kellett hagynunk, de lakást nem kaptunk. Egy albérleti szobában húztam meg magam. Később az egri templomunkban kaptam lelkészi beosztást, de a hatóság onnan is elmozdított. Újabb és újabb pártpolitikai körleveleket kellett volna felolvasnom a templomban… Ezután időnként az erdészetnél dolgoztam, majd nyelvórákat adtam családoknál. Lelkipásztorként titokban kis csoportokban tovább foglalkoztam volt tanítványaimmal és azokkal a diákokkal, akik gondos körültekintés után alkalmasnak tűntek hitéleti továbbképzésre. Tíz éven át sikerült ezt titokban folytatni, csendben, észrevétlenül. A szülők nem kérdezték, hol kirándul, táborozik gyermekük, mert tudták, jó helyen van. A vonatra úgy szálltunk fel, mint akik nem ismerik egymást. A hegyek között csendes, eldugott helyeket kerestünk táborozásra, erre az erdészettől volt engedélyünk. Sokat kerékpároztunk hegyen-völgyön keresztül. A Mátra és a Bükk hegyei és erdői második otthonunkká váltak. (A Cserkészvezetők Kiskönyvtára sorozatban a Cserkészek táborozási könyvét Levente atya írta.) 1958 után kezdtek fölfigyelni ránk, ezért jobbnak tartottam elköltözni Egerből. Miskolc-Hámorban az erdőgazdasági szállítóvállalat segédmunkása, később raktárosa lettem. 1961. február 6-án, este 11 órakor, ugyanabban a percben országosan mintegy kilencszáz helyen kezdődött házkutatás egyházi személyeknél és világi apostoloknál. Engem is letartóztattak, és éjszaka Egerbe vittek, ahol azonnal elkezdték a vallatást. „Úgyis mindent tudunk, csak magától akarjuk hallani” – mondták, de én figyeltem, hogy valóban mit tudnak, és sok mindent nem tudtak még évek múlva sem. Faggattak hónapokon át. Tanítványaim közül néhányat behívtak. Hála Istennek, nem tudtak velük mit kezdeni, mert akkor a legjobb tanulókat kellett volna bezárni. Négy és fél évet kaptam, abból kettőt letöltöttem Márianosztrán és Kőbányán a gyűjtőfogházban. Az 1963-as évi amnesztiával szabadultam. Mezey László ismerősöm révén kaptam egy félállást az Országos Széchényi Könyvtárban (később onnan mentem nyugdíjba). A legrégebbi Magyarországon nyomtatott könyvek kutatása, leírása, ismertetése volt a feladatunk. Maradék időmben a ciszterci rend, valamint a magyar egyháztörténeten belül minden szerzetesrend középkori történetének feldolgozásával foglalkoztam. A Magyar Katolikus Lexikon számára a szerzetesrendekről és a kolostor helyekről közölt cikkeket túlnyomórészt én írtam. Több mint hatvan éve dolgozom a ciszterci apátságok történelmi repertóriumán. Amikor lehetőségem nyílt külföldre utazni, egy-egy országot célba véve felkerestem az ottani ciszterci történelmi helyeket, könyvtárakat és monostorokat – összesen csaknem négyszázat, Norvégiától Szicíliáig, Írországtól Lengyelországig. A középkorban alapított monostorok csak az Osztrák-Magyar Monarchia területén maradtak meg napjainkig. Ezért nevezik ma Ausztriát Klosterlandnak. Európa többi országában ugyanis a XVI. századi reformáció, a XVIII. század végén a francia forradalom, végül a XIX. század első felében a szekularizáció a birtokos rendek monostorait mind felszámolta. A történelmi Magyarországot is bejártam Pozsonytól Brassóig, Máramarostól Fiuméig. Miután 1981-ben nyugdíjba mentem, latin nyelven írtam egy könyvet a magyarországi ciszterciek történetéről. Bekapcsolódtam az ifjúsági pasztorációba, rendszeresen részt vettem a nagymarosi találkozókon, s többször a háromnapos gyalogos márianosztrai zarándoklatokon is. Az ifjúságot öntudatos hitéletre, hazaszeretetre és a szomszéd népek megbecsülésére igyekeztem nevelni. A XIII. kerületi Szent Ágoston-kápolnában Czike János rendtársam mellett kezdtem ifjúsági csoportot szervezni korábbi tanítványaim már egyetemista korú gyerekeiből, de jött néhány felnőtt is. Az ifjúsággal való foglalkozás összefonódik a családpasztorációval. Ha lesznek jó családok, akkor lesznek hivatások, s lesznek jó papok. A kisközösségek nagyon fontosak ma az egyház életében. Leo Jozef Suenens bíborosnak mondta egyik embere, hogy keresi Amerikában a legjobb közösséget, mert oda szeretne belépni. A bíboros lebeszélte: ne keresse, mert ha odamegy, már nem az lesz a legjobb. Sok budapesti fiatalnál megfigyeltem hasonlót – ide is, oda is benéz, s várja, hogy dédelgessék, ahelyett, hogy közvetlen környezetében, eredeti közösségében lenne aktív. A rendszerváltás után Zirc újjáéledt. 1990-ben elsőként tértem vissza az apátságba. Egy szovjet fogságot megjárt egykori cserkész ösztönzésére újra cserkészcsapatot szerveztem. Jelenleg két családos közösséget vezetek, valamint a ciszterci obláció (a renddel lelki egységet tartó) férfi csoportját. Régi tanítványaimmal is évente legalább egyszer találkozót rendezünk. A rendünk jövőjére tekintettel néhány éve, fiatal rendtársaimmal ifjúsági képzéseket tartunk, amelyekre példaadó magatartásuk alapján kiválasztott fiúkat hívunk meg a négy gimnáziumunkból. Felnőve ők fogják képezni rendünk társadalmi hátterét. Zirci címerünkben a darumadár lábával egy követ tart – a monda szerint azért, hogy ha elaludna, fölébredjen – az éberség jeleként.