„Isten mindent előkészít”


– Milyen kép jut eszébe, ha a Szent Imre-plébániára gondol?
   
– Egy hatalmas nagy család képe. Gyermekként át is éltem ezt, hiszen heten vagyunk testvérek. A Szentimre-várost is családnak látom. Sok ember, sok küzdelem, de nagyon összetartó közösség.

– Mióta kapcsolódik ehhez az egyházközséghez?
    
– Egész múltam, a gyermekkorom is ide köt. Eszembe jut az elsőáldozásom Kalmár Ödön atyánál, és persze az első gyónásom is, amelyet Alpár Lucián atyánál végeztem. Ő nagy nevelő volt, Pápai Lajos győri megyés püspök is tőle kapott lelkipásztori indítást. Hosszú évekkel később, 1989. augusztus 1-jétől meglepetésszerűen lettem itt plébános. Júniusban, a győri papszenteléskor megkérdeztem az akkori apátot, Kerekes Károlyt, hogy mi a szándéka velem. Akkor még azt mondta, hogy maradok a helyemen, de amikor hazaértem, szólt a telefon, hogy Budán lesz rám szükség. Először felzaklatott ez a hír, hiszen az Úr Jézus is megmondta, hogy senki sem lehet próféta a saját hazájában, de aztán mégis megtaláltam itt a helyemet. Huszonkét évig voltam Szentimre-városban lelkipásztor, és amit ebben a közösségben átéltem, nagy csoda volt. Egyetlen vasárnap alatt is rengeteg esemény történik. Ennek a „nagyüzemnek” a vállalásához közvetlen segítőimre és arra a négy-ötszáz emberre egyaránt szükségem volt, akik folyamatosan tettek valamit a plébániáért. Úgy látom, a „szentimrés” hálatudat nagyon megerősödött az utóbbi években. Ebben nagy szerepe volt a városmissziónak.

– Július 1-jétől véget ér itt plébánosi megbízatása.
    
– Három évvel ezelőtt, hetvenöt évesen már lemondtam a plébánosságról, de felelős vezetőim akkor megerősítettek e szolgálatomban. Mondhatjuk, hogy már három évet „túlóráztam”. Fontosnak tartom, hogy a fiatalabb rendtársaim is kibontakozhassanak, és ehhez az kell, hogy felelősségteljes helyzetbe kerüljenek. Urr Zsolt Ipoly lesz az utódom, akivel hosszú évek óta együtt dolgozunk ezen a plébánián, és értékes tapasztalatokat szerzett a Mária Rádió vezetőjeként is. Igyekeztem személyesen elbúcsúzni minden családtól. Különösen jólesett, hogy egy nagy kosárnyi levelet kaptam, amelyekben mindenki írt nekem valami kedveset. Olyan ez számomra, mint egy mérhetetlenül gazdag szivárvány ragyogása. Nem a köszönetre gondolok: azt hiszem, már szabad vagyok attól, hogy dicséretet várjak, de ha az ember ennyi szeretettel találkozik, az újabb szeretetet szül. Ebbe bele lehet szédülni, és nagy erőtartalékot is jelent.

– Mostantól Székesfehérváron lesz lelkipásztori feladata. Hogyan várja ezt az új megbízatást?
   
– Megtisztelő, hogy a főapát, Dékány Árpád Sixtus atya eddigi otthonába kerülök Székesfehérváron. Az Isten hűséges, és előbb szeret, így mindent előkészít számunkra. Én is sokféleképpen kötődöm már a városhoz. Éles emlékem, hogy kisgyermekként apám elvitt oda. Ott tanultam először vendéglőben enni, és arra is emlékszem, ahogy a Velencei-tó partján sétálgattunk. Azóta persze már jó néhányszor jártam ott lelkinapokon vagy egy-egy jó beszélgetés céljából. Nagyon emlékezetesek számomra a 2007-es Szent Imre-emlékév eseményei. A város izgalmas szellemi-lelki életet él. A ciszterci plébánián van eltemetve egykori hittanárom, Golenszky Kandid, és sokszor megcsodáltam már a gyönyörű berendezésű sekrestyét. Naponta kapok értesítést arról, hogy milyen nagy szeretettel várnak ott, és az itteni hívek is ígérik, hogy majd meglátogatnak.

– Az itteni tapasztalatai alapján mit gondol: hogyan kell ma működnie egy városi plébániának?
   
– A II. vatikáni zsinaton az egyház azt sugallta, hogy családias egyházközségre és egyházias családra van szükség. Minden jóindulatú, kölcsönös emberi mozgásban megjelenik a családiasság. Jelen kell lennünk mindenki számára, az Isten szeretetével átitatva. Fontos mindig figyelnem arra, hogy az Isten hogyan világít a lábam elé, és arra kell lépnem. Ez ciszterci törekvés is. A ciszterci rend alkotmánya úgy fogalmaz, hogy egy szeretetben, egy regula szerint, de a különböző helyzeteknek megfelelő módon kell élnünk és szolgálnunk. Segítsük elő minél jobban, hogy az élet szervessége gyógyuljon: ez az összetartozásban, egymásra figyelésben valósulhat meg. És persze nagy szükség van a konkrét együttműködésre is. Nagyon bízom a közösség további erősödésében, a fiatalok és az idősek szolgálatában.

– Az Országos Lelkipásztori Intézet munkatársaként és plébánosként is sokat foglalkozott a lelkipásztorkodással. Ön szerint a mai embernek milyen lelkipásztorokra van szüksége?
   
– Az imént egy asszony járt nálam, aki édesanyja temetését kérte. Hosszasan beszélgettünk az elhunyt életéről. A mai igényekre kell válaszolni, de úgy, hogy a holnaphoz szükséges hangsúlyokat is szolgáljuk. Az Isten mindig felkínál valamit, de észre is kell vennünk. Ehhez nyitott szemre van szükség, és ami még fontosabb: élnünk kell azzal, amit Istenből felfedezünk. Ilyen lehetőség például a szentségekkel való élet. Nagy Szent Leó pápa mondta, hogy Jézus Krisztus a szentségek révén válik foghatóvá. Az is fontos, hogy ismerjük a kort, amelyben élünk. Évtizedekkel ezelőtt a gyakorlás ösztönzésén volt a hangsúly. Ma ez már nem elég. Sok személyes döntést kell meghoznunk minden lépéshez. A példánk mások számára is vonzó lesz. Ki vagyunk éhezve az Istennel való kapcsolatra, amelyet ma mindenkinek személyesen kell megharcolnia. Emlékszem, hogy gyermekkoromban az volt a furcsa, ha valaki kimaradt a vallási életből. Ma ez épp fordítva van. Úgy teszünk, mintha nem lenne szükségünk Istenre, és az látszik furcsának, burokban lévőnek, aki hitben él. Ez jelentős változás. XVI. Benedek pápa szerint a „relativizmus diktatúrája” felelős érte.

– A költözésen túl egy másik eseményre is készül. A napokban volt Virágvasárnap után című új könyvének bemutatója.
    
– Az Éghajlat Könyvkiadó gondozásában jelent meg, amellyel évek óta jó kapcsolatot ápolok. Sokszor felvették a szentbeszédeimet, különösen azokat, amelyek egységes sorozatot alkottak. Mostanra összegyűlt egy csokorra való. E beszédek állásfoglalások. Az első, karácsony utáni sorozatban például a szentatya Caritas in veritate kezdetű körlevelének fontosabb szempontjait elmélkedtük át, amelyet sorsfordító üzenetnek tartok. A második sorozatban a húsvéti, a harmadikban az évközi időszak beszédei olvashatók. A könyv végére tettünk még egy összeállítást, amely alkalmi tanúságtételeket tartalmaz, mint például a Szent Imre-konferencia nyitó előadása vagy az evangelizációról szóló előadás, amelyet a városmisszióra készülve tartottam.

– A beszédekből erős tanítói elkötelezettség sugárzik, de a játékosság is megjelenik bennük.
   
– Mindkettőt lényegesnek tartom. A játékosság, a mesék azért fontosak, mert megérintik az embereket. A könyv borítóján lévő képpel is ezt akartuk sugározni. Együtt állunk gyerekekkel, családokkal egy virágzó fa alatt. Közös az öröm és a szolgálat.
 
– Fontos változás előtt áll. Élete során biztosan sok hasonló pillanatot élt már át. Hogyan lehet jól kezelni a változásokat?
   
– Azért szerencsére nem kellett eddigi életem során túl sokat költöznöm. Megadatott, hogy hosszú ideig lehettem egy-egy helyen. Kilenc évig voltam spirituális Győrött, tizenhárom évig plébános Tatabányán, és huszonkét évig szolgáltam Szentimre-városban. Abból lehet erőt meríteni, hogy a Jóisten az új szolgálatomban is szeret engem, és már mindent előkészített hozzá. A nehézségek az emberi oldalból fakadnak: az első időkben még nem tudom majd, mit hol találok, kit hogyan kell szólítani. Van azonban a változásnak egy mélyebb vonatkozása is: Isten ott van minden mögött, ami történik. Engedni kell, hogy általam megvalósíthassa, amit mások javára tenni akar.

Fotó: Kissimon István