Isten a levertségünkben is velünk van, és lelket önt belénk
Fotó: News.va

 

Ma a két emmauszi tanítvány tapasztalatánál szeretnék elidőzni, amelyről Lukács evangélista számol be (vö. Lk 24,13–35). Képzeljük el a jelenetet: két férfi csüggedten, szomorúan bandukol abban a hiszemben, hogy egy rosszul végződött, keserű eseményt hagyhatnak hátuk mögött. Húsvét előtt még tele voltak lelkesedéssel: biztosak voltak, hogy azok a napok döntőek lesznek várakozásaik és az egész nép reménye szempontjából. Úgy tűnt, hogy Jézus, akire rábízták életüket, végre elérkezett a döntő küzdelemhez: most kinyilvánítja hatalmát az előkészülettel és rejtőzködéssel telt hosszú időszak után. Ezt várták, de nem ez történt.

A két vándor pusztán emberi reményt táplált, amely most szertefoszlott. Az a Kálváriára vonszolt kereszt a legbeszédesebb jele volt a nem várt vereségnek. Ha az a Jézus valóban Isten szíve szerinti volt, akkor arra kellett következtetniük, hogy Isten tehetetlen, védtelen az erőszakosak markában, képtelen ellenállást tanúsítani a rosszal szemben.
Így azon a vasárnap reggelen ők ketten elmenekültek Jeruzsálemből. Szemük előtt még ott voltak Jézus kínszenvedésének és halálának eseményei; lelkükben pedig a fájó töprengések az eseményeken a kényszerű szombati pihenőnapon. Az a húsvéti ünnep, melynek a felszabadulás énekét kellett volna szétkürtölnie, életük legfájdalmasabb napjává változott. Elhagyják Jeruzsálemet, hogy máshová, egy nyugodt faluba menjenek. Olyan embereknek látszanak, akik egy végtelenül szomorú emléktől szeretnének megszabadulni. Útra kelnek hát, és úton vannak, lehangoltan. Ez a jelenet – az úton levés – már fontos volt az evangéliumok elbeszéléseiben; most még inkább azzá válik, amikor az Egyház történelmét kezdik elbeszélni.
Jézus találkozása azzal a két tanítvánnyal teljesen véletlennek tűnik: az életben megszokott dolog, hogy útjaink keresztezik egymást. A két tanítvány gondolataiba mélyedve mendegél, egy ismeretlen pedig melléjük szegődik. Jézus az, de szemük nem képes felismerni őt. És akkor Jézus belekezd az ő „reményterápiájába”. Ami ezen az úton történik, az reményterápia. Ki alkalmazza? Jézus.
Mindenekelőtt kérdez és meghallgat: a mi Istenünk nem tolakodó Isten. Még ha ismeri is, miért olyan csalódott az a két tanítvány, időt ad nekik, hogy teljes mélységében átéljék a szívüket eltöltő keserűséget. Ebből olyan vallomás születik, amely az emberi lét refrénje: „Mi azt reméltük, de… Mi azt reméltük, de…” (Lk 24,21). Milyen sok szomorúság, milyen sok vereség, milyen sok bukás van minden ember életében! Végeredményben egy kicsit mindannyian olyanok vagyunk, mint az a két tanítvány. Hányszor töltött el remény minket életünkben, hányszor éreztük, hogy csak egy lépés választ el a boldogságtól, de aztán ismét a padlón találtuk magunkat. Jézus azonban minden reményvesztett, orrát lógató emberrel együtt jár, és mellette lépegetve, tapintatosan, képes ismét visszaadni reményét.
Jézus főleg az Írásokat használva beszél. Aki kézbe veszi Isten könyvét, nem könnyű hőstettekkel, nem villámgyors hódító sikerekkel találkozik. Az igazi remény sosem olcsó: mindig vereségeken keresztül vezet hozzá az út. A szenvedéstől megkímélt ember reménye talán nem is remény. Istennek nem tetszene, ha hadvezérként szeretnénk őt, aki úgy vezeti győzelemre népét, hogy ellenségeit véres csatában megsemmisíti. A mi Istenünk halvány fény, mely hideg és szeles időben is világít, és bármennyire törékenynek tetsszen is jelenléte e világban, ő választotta a mindnyájunk által lenézett helyet.
Aztán Jézus megismétli a két tanítvány előtt minden Eucharisztia fő mozdulatát: megfogja a kenyeret, megáldja, megtöri és odaadja. Vajon ebben a mozdulatsorban nincs ott Jézus egész élettörténete? És vajon nincs ott minden Eu­charisztiában annak jele, hogy minek kell lennie az Egyháznak? Jézus megragad minket, megáld minket, „megtöri” életünket – hiszen nincs szeretet áldozat nélkül –, és felajánlja azt másoknak, felajánlja mindenkinek.
Gyors ez a találkozás, Jézusnak az emmauszi tanítványokkal való találkozása. De benne van az Egyház egész rendeltetése. Elmondja nekünk, hogy a keresztény közösség nincs egy megerősített fellegvárba zárva, hanem halad előre a legmegszokottabb helyén, vagyis úton van. És ott emberekkel találkozik, akik hordozzák reményeiket és nemegyszer súlyos csalódásaikat. Az Egyház meghallgatja mindenkinek a történetét úgy, ahogyan az személyes lelkiismeretének legrejtettebb zugából előlép; hogy aztán felkínálja neki Isten éltető szavát, a szeretetnek, a mindvégig hűséges szeretetnek a tanúságtételét. És akkor az emberek szívében ismét fellángol a remény.
Életünkben mindnyájunknak voltak nehéz, sötét időszakai, amikor letörten, magunkba zárkózva jártunk, amikor nem nyíltak távlatok, hanem csak fal magasodott előttünk. Jézus viszont mindig mellettünk van, hogy visszaadja reményünket, hogy felmelegítse szívünket, és azt mondja: „Menj tovább, én veled vagyok! Menj tovább!” Az Emmauszba vezető út egész titka ebben rejlik: még ha minden ellene szól is, mi továbbra is szeretve vagyunk, Isten sosem szűnik meg szeretni minket! Isten mindig velünk jár, mindig ott halad az oldalunkon, a legfájóbb időszakokban is, a legpocsékabb időkben is, a vereség idején is: az Úr akkor is ott van. Ez a mi reményünk. Haladjunk előre ezzel a reménnyel! Mert ő mellettünk van, és velünk halad, mindig.

Fordította: Tőzsér Endre SP

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.