Manapság sokkal többen vannak, mint korábban, akik nem találják ezt a forrást, sőt, Isten neve maga is félreérthetővé vált számukra, vagy teljesen feledésbe merült. Vajon van-e kapcsolat a hit kihalása és az életkedv elvesztése között? Hogyan szabadítsuk fel magunkban a forrást? Nem azáltal-e, hogy figyelmesek vagyunk Isten jelenlétére? Innen meríthetünk reményt és örömöt. Akkor a forrás újra felbuzog, és életünk értelmet nyer. Képessé válunk létezésünk elfogadására; arra, hogy életünket ajándéknak tekintsük és átadjuk azoknak, akik ránk vannak bízva. Akár csak mustármagnyi kis hit is elég ahhoz, hogy felismerjük: nem élhetünk csupán önmagunkért, önmagunknak. …Vágy él bennünk az Abszolútum iránt, egész valónk: testünk, lelkünk, értelmünk rá irányul. Égető szomjúságot érzünk a szeretet után, születésünktől késő öregségünkig. S ezt a szomjat még a legszorosabb emberi kapcsolat sem képes teljesen kielégíteni.
Vágyakozásunk gyakran hiányérzetben vagy az üresség érzésében jelentkezik, ilyenkor úgy érezzük, hogy szétesik az életünk. Ez azonban nem természetellenes: emberi személyiségünkhöz hozzátartozik ez a vágyódás. Isten adományának tekintendő, aki vágyakozásunk mélyén arra hív, hogy lényünket kitárjuk feléje…
…Fogadjuk el tehát magunkat úgy, ahogy vagyunk, olyannak is, amilyenek nem vagyunk, egészen odáig menve, hogy vállaljuk azt is, amit nem magunk választottunk, de mégis hozzátartozik az életünkhöz. Alkotó emberként bátran építkezzünk abból is, ami nem tökéletes bennünk! Biztosan szabadságra fogunk találni. Életünket még súlyos terheink ellenére is Isten ajándékaként élhetjük, minden napját Isten jelenlétében tölthetjük…
…Bárhol éljünk is, egyedül vagy másokkal karöltve azt keressük, hogy mit tehetünk a nyomorúságos, reménytelennek tűnő helyzetekben. Föl fogjuk fedezni Krisztus jelenlétét ott is, ahol egyáltalán nem számítunk rá. A föltámadt Krisztus jelen van köztünk, az emberek között. Előttünk jár a részvét, a könyörületesség útjain. És Szentlelkével megújítja a Föld arculatát.
