Üzenetek a csendből

Hasonló kezdeményezésre került sor a II. vatikáni zsinat végén, amikor a latin-amerikai püspökök kérésére a taizéi közösség alapítója, Roger testvér másfél millió biblia megjelentetését támogatta spanyol, illetve portugál nyelven. 1989-ben pedig egymillió példányban nyomtatták ki az Újszövetséget az orosz ortodox egyház kérésére. A brüsszeli találkozón több mint negyvenezer fiatal vett részt, köztük kétszáz anyaországi és ennél is több határon túli magyar, valamint kilencezerkétszáz lengyel zarándok, akik szűnni nem akaró tapssal fogadták a bejelentést: Poznanban lesz a következő év végi találkozó.

A brüsszeli zarándoklaton Alois testvér levelének főbb gondolatain elmélkedtek a résztvevők, és alkalmuk nyílt találkozni, barátságokat kötni hazai, valamint külföldi keresztény fiatalokkal. Godfried Daneels bíboros, Brüsszel érseke a december 30-i esti imaórán köszöntötte az egybegyűlteket, és hangsúlyozta, hogy a világ jövőjével kapcsolatban nem csupán a „természetes” optimizmusra van szükségünk, hanem arra a reményre, amely Isten ígéretein alapul. „Ezen az estén Isten örömteli mosollyal tekint ránk – mondta a bíboros -, látva, hogy negyvenezren imádkozunk hozzá csendben, rá figyelve…” Az alábbiakban a találkozón részt vevő néhány magyar zarándok élménybeszámolóját közöljük.

Konkrét tervekkel érkezem

A brüsszeli volt az első taizéi találkozó, amelyen részt vettem. Húgommmal együtt érkeztünk a bizalom zarándokútjára, ahol egy ruandai lánynál kaptunk szállást, így e néhány nap során nemcsak a belgákat és a plébánián lévő egyéb európai népeket (lengyel, svájci, ukrán, olasz), hanem az afrikai kultúrát is jobban megismerhettük. A Brüsszelben töltött idő során a különböző műhelyfoglalkozások és egyéb programok között a napi háromszori ima annyira a mindennapok részévé vált, hogy úgy érzem, erőt kaptam ahhoz, hogy hazatérve rendszeressé váljék az imaéletem. Gazdagabb lettem kint azzal a tapasztalattal is, hogy nagy szükségem van a csendre is, megállni kicsit a rohanó hétköznapok során. A brüsszeli élményeknek köszönhetően konkrét tervekkel érkeztem haza, amelyekhez, úgy érzem, elegendő lelkesedést kaptam a találkozó során, hogy valóra is válhassanak.

Gerencsér Dóri
Budapest, Regnum Marianum

Dicsérje minden nemzet…

Második alkalommal vettem részt taizéi téli találkozón. A két évvel ezelőtti, zágrábi találkozón szerintem nagyon magasra került a mérce. Elvárásokkal és nagyon nagy várakozással indultam útnak Brüsszelbe. Csapatunk Mechelen városában kapott szállást. Mechelen egy nyolcvanezer lakosú, csodálatos építészeti örökséggel rendelkező város, Brüsszeltől északra, a flamand régióban. Négyen a csoportból egy katolikus karizmatikus közösség házában kaptunk szállást, nyolc lengyel fiatal társaságában. Vendéglátóink valóban mindenben próbáltak a kedvünkben járni, azon túl, hogy szállást adtak nekünk.

A reggelek közös taziéi imával kezdődtek, amelyekbe a második nap után már mi, magyarok is besegítettünk a helyieknek. Nagyon büszke voltam, hogy azok, akik már itthon is vezettek imát, vagy egyszerűen tudták, hogyan is kell ezeket a dalokat énekelni, kérés nélkül ajánlották fel a segítségüket! Az ima után a részt vevő fiatalokat (lengyel, portugál, román, magyar) kiscsoportokba osztották, ahol az előre megadott kérdésekről mondta el mindenki a gondolatát. Csoportvezetőként nagyon örültem, hogy a korai időpont, valamint az angol nyelven történő beszélgetés ellenére mindenki próbált hozzászólni az amúgy, magyarul sem egyszerű kérdésekhez, sőt, igen értékes gondolatok is megfogalmazódtak. A szilveszteresti virrasztáskor, éjfélkor épp a Laudate omnes gentes (Dicsérje minden nemzet) kezdetű dalt énekeltük. Az akkor kezdődő tűzijátékok beszűrődő fénye és hangja nekem teljesen az Úr dicséretének mellékzöngéiként hatottak. Természetesen kihagyhatatlan volt a himnusz közös eléneklése is az újév első perceiben! A közös imádságoknál eleinte nem tudtam elvonatkoztatni az állandóan járkáló, sustorgó emberektől, a végére azonban mintha ez is már alábbhagyott volna. Nagyon jó volt az egyik délután a silence-teremben csendben eltöltött egy óra is, sokkal fontosabbnak éreztem, mint hogy mínusz három fokban fagyoskodjam a belvárosban, és tülekedjek a metrón. Rengeteg ismerőssel találkoztam és beszélgettem ezekben a napokban, akiket az évek során az itthoni és nemzetközi taizéi találkozók és imák révén ismertem meg, ők számomra nagyon értékes emberek. Külön öröm volt számomra, hogy önzetlen és segítőkész fiatalok segítségével egy vak lány is eljöhetett, akiknek én koordináltam a találkozón való részvételét.

Tamás
Budapest

A bizalomról

Barátaink ajánlására idén első alkalommal vettünk részt taizéi találkozón. Kárpátaljáról egy egész busznyi fiatal érkezett, a ferences Tarzicius atya és egy egyházmegyés pap vezetésével. Lehetőségünk nyílt a lelki elmélyülésre, a bizalom fontosságának felismerésére. A zarándokút minden napja közös imával, énekléssel zárult. Felemelő érzés volt, amikor több ezer ember hangja egyszerre csendült fel. Mindkettőnk számára megnyugvást, lelki felfrissülést és sok új barátot eredményezett ez a zarándokút.

G. Béla és Erzsébet
Tiszakeresztúr

„Igent mondott az életemre”

2002-ben vettem részt először a találkozón, Páriszban, azóta minden évben igyekszem ott lenni. Idén Brüsszelben is, úgy, mint az eddigi találkozókon az imák jelentették a legtöbbet számomra. Köszönöm Istennek, hogy igent mondott az életemre és elfogad olyannak, amilyen vagyok. A taizéi találkozó egyszerűsége, az énekek, a csend, az imák és az elmélkedések sokat segítettek most is. A hétköznapokban is szeretném meghallani és kimondani azt az igent, ami nem kötődik feltételekhez. Elfogadni magam olyannak, amilyen vagyok. Itthon is felteszem a kérdéseket, amelyeket hazahoztam a találkozóról, és próbálom megtalálni a válaszokat, majd a gyakorlatban megvalósítani.

Klaudia
Bük

A csend, ami erőt ad

Befogadónk egy huszonkét éve Belgiumba letelepült hétgyermekes asszír keresztény család volt. Négyen laktunk náluk, mind magyarok. Az édesanya a saját hét gyermeke közé mi négyünket is gyermekeiként fogadott, bepillantást engedve az életükbe.

Mégsem csupán ezek a kapcsolatok vagy a kulturális jellegű élmények, a város látványosságai mozgatnak meg évente harminc-negyvenezer embert, köztük engem is, hanem az a lelki tartalom, amelyet a fiatalokkal való közös imádság jelent. Igazán megrendítő számomra, ahogy több ezer fiatal imádkozik, együtt énekel, nyelvtől, kultúrától függetlenül közösen figyel Istenre. A gondolataink összerendezésében segít az évről évre megjelenő levél, idén Kenyából. Ennek kapcsán beszélgettem a kis csoportunkban egy lengyel lánnyal és két portugál fiúval a saját életünkben megjelenő örömökről, nehézségekről és a korlátainkról. Az elmélkedést segítő kis füzetünkben volt egy kérdés: mit jelent számomra a belső üresség, és hogyan tudom ezt pozitívan megélni. A kérdésre a választ közösen kerestük a csoportunkban. Az egyik portugál fiú elmondta, hogy számára az advent a lelke kiüresítését jelenti, megtisztítást a felesleges zajoktól úgy, hogy be tudja fogadni az érkező Megváltót, kivonulva a karácsonyi vásár zajából, a vakító fények világából. A belső elcsendesedésre jó alkalmat jelentett számomra a silence-terem, ahol lehetőség van csendben elmélkedni, átgondolni az aznapi szentírási részt, amelyet az imán hallottunk, és gyónási lehetőséget is biztosítottak mindenkinek az anyanyelvén. Ez a csend az, ami egész évre erőt ad, amit haza kell vinnem a saját országomba, egyházi közösségembe, és ez indít arra, hogy újra útra keljek a bizalom zarándokútjára, jövőre Lengyelországba, Poznanba. Fontos, hogy megtaláljuk a csendet az életünkben, és azt el tudjuk vinni Európa egy-egy nagyvárosába, a plébániára és a családhoz, ahol befogadnak minket. Mert az Isten nem „hangoskodik”, hanem csendben szól hozzánk, és ahhoz, hogy meghalljuk őt, nekünk el kell elcsendesednünk.

István
Nagykanizsa