Isten itt felejtett…

Ott, a közeli máriapócsi kegyhelyen gyógyult meg Mária nővérem, akiről az orvos már lemondott. A budai ciszterci gimnáziumban érettségiztem; Kaszap István életrajzát elolvasva jelentkeztem jezsuitának – meséli hivatásának kezdeteit Hevenesi (Hitter) János atya, a pesti Mária utcai templom fáradhatatlan gyóntatója. A zugligeti Manrézában kezdtem a noviciátust; a harmadik évben már retorikát, nyelveket tanultunk, s hittant oktattunk. A kassai bölcseleti főiskolán három évet, Kalocsán konviktusi nevelői feladatban egy esztendőt töltöttem, majd Szegeden teológiát tanultam. A bombázások miatt előbb a rend üdülőjébe költöztettek, majd hazaküldtek minket. Zircen húzhattam meg magam Endrédy Vendel ciszterci apát jóvoltából, ott éltem át a „felszabadulást”, majd visszakerültem Szegedre; a negyedik tanévben már vasárnaponként a tanyavilágba jártunk pasztorálni. 1947 júniusában szenteltek pappá nyolcunkat – akik közül már csak én élek: Isten talán itt felejtett… A harmadik novícius évet a budai Manrézában töltöttem újra, innen is jártunk misszióba. A lelkigyakorlatos ház igazgatója mellett kezdtem dolgozni, de a következő évben, 1950 tavaszán ez volt az első rendház az országban, amelyet a hatóság kiürített. A bútorokat a váci szemináriumba vitték, mert tudták, hogy majd a nyugati országrészből érkező szerzetesnőket oda fogják telepíteni. A pesti házunkban voltam egy ideig, majd a Tolna megyei Tengelicen helyettesítettem a plébánost; a faluban a szüleinél lábadozó Berta Ferenc paptársammal barátok és munkatársak lettünk: együtt fordítottuk és kommentáltuk XII. Pius Merítsetek vizet című enciklikáját, mely a Jézus Szíve-tisztelet Szentírás szerint indokoltságáról szól. Medinában másfél évig szolgáltam cigányok, szerbek és magyarok közt – egy öreg házaspárnál lakva, az Apponyi-kastély kápolnájában misézve. Egyik nap a tanácselnök a megyei békepapi gyűlés hírével állított be hozzám – nagyon megköszöntem neki a figyelmességet. A gyűlés napján, kora hajnalban fölmentem a dombra… Mikor reggel érdeklődött a tanácselnök, Rozi néni nyugodt szívvel mondhatta, hogy már elmentem; az elnök meg büszkén gondolhatta, hogy sikerült mozgósítania. Elhíresült a történet, mert később Pálos Antal provinciális atya azzal fogadott: – Na, milyen volt a békegyűlés? – Atya, ilyen szép napom talán még nem volt életemben – a napkeltében gyönyörködtem fönn a hegyen. Persze megvonták tőlem a papi működési engedélyt; még örülhettem, hogy harangozónak fölvett a szekszárdi plébánia. „Alattam” szolgált az apát úr, a három káplán, míg én a toronyban harangoztam és fújtattam az orgonát – talán annak a tornának köszönhetem a mai egészségemet. Új plébános jött, az ottani békemozgalom vezetője; jobbnak láttam odébbállni. Mócsy Imre lelkiatyámhoz Pestre jártam; egyszer vele és a bátyámmal kimentünk egy futballmeccsre. A fölső szektorokból a szegény munkásemberek előre akartak mászni a kerítéseken, de a rendőrök megakadályozták, amiből óriási füttykoncert kerekedett – félelmetesen zúgott az egész stadion. Kérdeztem Mócsy atyát: nem lesz itt forradalom? 1956 szeptembere volt… – Dehogy lesz – válaszolta –, nincs, aki elkezdje! Aztán néhány hét múlva rendtársaim – Miklósházy Attila, Szabó József és mások – éjt nappallá téve látták el a sebesülteket. Szalai János akkori szekszárdi káplán – később győri teológiatanár, a magyar nyelvű szemináriumi tankönyvek írásának főszervezője – révén titkos papi szolgálatba visszakerültem a tolnai megyeszékhelyre 1957-58-ig. Sőt, az igazán jó szándékú egyházügyi előadónak hála, még hitoktatási engedélyt is kaptam. Egyik hittanórán kéréssel jött egy tanuló, hogy mivel a nagymamájuk beteg, az órán maradhasson az öccse, Lacika. – Hol van az a Lacika? – kérdeztem, s elém állt az ötévesforma fiúcska – aki ma Bíró László püspök. Ráckeresztúri harangozói működésem során kiderült a súlyos tüdőbetegségem. A csákvári szanatóriumba kerültem, ahol mindennap misézhettem tíz-tizenkét beteg szerzetes nővérnek. Olyan haldokló beteghez is eljutottam, aki egy másik osztályon volt. Máig sem értem, hogyan került a mi osztályunkra onnan két nővér, hogy miért éppen akkor beszélgettek a haldoklóról, mikor éppen elhaladtam mellettük, hogyan lett az ebédszomszédom egy abból a szobából való beteg, akitől egy konzervet vásároltam: így jutottam a haldokló közelébe, akivel pár pillanatra kettesben maradhattam, míg feloldoztam és feladtam neki a szent kenetet… Kollár Ferenc atya – aki a jezsuita történelemben eddig a leghosszabb ideig, huszonhárom évig volt tartományfőnök – bejuttatott Pannonhalmára, az öregotthonba. Bekapcsolódtam a betegellátásba, miséztem. Aztán a II. vatikáni zsinat után indult a csodálatos lehetőség: a koncelebrálás. Az egymásba nyíló szobákban ülve vagy fekve vettek részt a bemutatásban beteg paptársaim. Szalai atya bevont engem a zsinati dokumentumok magyarra fordításába, Solymos Szilveszter bencéssel liturgikus szövegeket fordítottunk, s többekkel együtt hivatásgondozó könyvön is dolgoztam. Családunkból két bátyám is pap volt; egyik, István, késői hivatás, a csanádi egyházmegyében szolgált. József testvérem szintén jezsuita volt, külföldre távozott több rendtagunkkal egy időben. Mariazellben akartam vele találkozni 1962 szeptemberében, amihez kiutazási engedélyt kértem két hétre. Néztem az útlevelet: két évre adták meg, és egész Európára! Így jártam német, francia, Benelux, olasz, osztrák vidékeken. Utoljára Klagenfurtban, a Szolgálat című lap szerkesztésében segítettem, mikor Kollár atya üzent, hogy döntsem el, kint maradok, vagy rögtön hazamegyek. Akkor már pár napja nagyon rosszul voltam, ki is vizsgáltak, bár nem találtak semmi szervi bajt, nem akartam a kintiek terhére lenni, ezért inkább hazajöttem. Már itthon vettem észre az útlevelem hátsó lapján a bepecsételt szöveget, hogy másik államba továbbutazáshoz a helyi magyar követségen kellett volna engedélyt kérnem. Berendeltek Győrbe: – Ide figyeljen, Hevenesi úr, hogy néz az ki, hogy maga két hétre kérte, s kint maradt kilenc hónapig? Sietve még hozzátettem: ráadásul továbbutazási engedélyeket sem kértem… Sajnos nem tudok részt venni az országot fejlesztő munkában a betegségem miatt, de az állam jóvoltából minden jót – táppénz, étkezés, szanatóriumi kezelés – élvezek, ezért nem éreztem azt, hogy ártok azzal, ha egy ideig ezt nem veszem igénybe… Erre nem tudtak mit mondani. Aztán a Rózsa-perről faggattak. (Tizenkét jezsuitát ítéltek el, köztük Mócsy és Bálint József atyát.) Rózsa Elemér rendtársammal elemi iskola óta mindig együtt voltunk, fölkerestem elutazásom előtt, s azt magyarázta nekem, hogy nekünk most a názáreti életformát kell vállalnunk: ahogy Jézus harmincéves koráig ácsmesterkedett… Elemér ilyen iparos ember volt, többek között villanyszerelő is… Ami pedig a kérdést illeti, az igazságszolgáltatás nem az én dolgom. – válaszoltam nekik. Aránylag barátságosan engedtek el. Hála Istennek, később sem jutott eszükbe, hogy be akarjanak szervezni! Mikor már szabadabb lett a légkör, Koroncz László, a leányfalui lelkigyakorlatos ház igazgatója mellett segítettem, majd Makkosmárián szolgáltam három évig, azután 1992-ben átvettem a leányfalui ház vezetését, miután László barátomat nagykanizsai plébánosnak nevezték ki. 1997 óta vagyok itt, a Mária utcában. Nyolc évig még az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet („Lipótmező”, a három éve megszüntetett OPNI) betegeit is elláttam. Vác-Deákváron minden első csütörtökön gyóntatok, misézek, prédikálok. Annak idején Máté György plébános velem akadt össze a folyosón, s kérdezte, tudnék-e valakit ajánlani Vácra erre a munkára? – Tudok – mondtam, s bemutatkoztam. Nemrég Szolnokra helyezték, ahol jezsuita emlékek is vannak. Még az 1600-as évek végén Xavéri Szent Ferenc közbenjárását kérve hirtelen megszűnt a pestisjárvány, s hálából építettek egy kápolnát. György atya ott talált egy régi könyvet Xavéri Ferenc litániájával. Mostanában ezt fordítom magyar nyelvre. Mi volt a papi mottóm? Az újmisés, az ezüst- és aranymisés szentképen is ugyanaz: „Szeretett engem, és átadta önmagát értem” (Gal 2,20). Nagyon szeretnék igazi nagy bűnösöket gyóntatni. Fáj, hogy nem imádkozunk eléggé azokért, akik nemzetünknek legtöbbet ártottak. A verőlegényekért, a vészbírákért; a besúgókért, azokért az iskolaigazgatókért, akik lebeszélték a szülőket hittanról… Irgalmazzon nekik is Isten! Ha ki tudnánk mondani ezeket a fohászokat, ez megnyitná a kegyelem áradását hazánkban és minden határon túl…