Fotó: Lambert Attila
A tanácskozáson jelen volt Veres András püspök, a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia elnöke, a PPKE nagykancellárja és Kocsis Fülöp görögkatolikus érsek metropolita.
Kránitz Mihály, a Hittudományi Kar dékánja üdvözlőbeszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy immár 23. alkalommal rendezik meg azt a tanácskozást, amelyen határokon innen és túlról érkezett teológiatanárok találkozhatnak egymással. A régi nagyok – Prohászka Ottokár, Schütz Antal, Gál Ferenc, Vanyó László és Fila Béla – után megjelent egy új magyar teológusnemzedék. A teológia művelésére ma már számos lehetőség nyílik. Ezek között szükség van azokra a szellemi műhelyekre, melyeket ez a konferencia is megtestesít.
Puskás Attila, a HTK dogmatikaprofesszora a bevezetőjében Hans Urs von Balthasar egyik szövege alapján arra emlékeztetett, hogy egyfajta szellemi elszegényedés ment végbe a teológiában, amely a jóra és az igazra összpontosítva nem szentelt figyelmet a szépnek. A nyugati filozófia látszólag foglalkozott a széppel is, de nem a transzcendentális szempontok alapján vette szemügyre, hanem csak az emberrel való kapcsolata alapján. „Váljunk érzékennyé az Istenről szóló beszédben a szépre!” – zárta bevezetőjét Puskás Attila.
Hogyan kezdődött Isten dicsőségének megértése a teológiai hagyományban? – tette fel a kérdést Racs Csaba, aki azt vizsgálta, miként beszél Isten dicsőségéről az ószövetségi papi hagyomány. Az ókori Izrael népét szintetikus látásmód jellemezte. Az elvont fogalmakat a héber nyelvvel nem tudták leírni, helyette tárgyak, dolgok megnevezéseit használták, és csak a kontextusból derült ki az adott szó értelme. A nehéz kifejezést tekintélyes, súlyos, társadalmilag jelentős értelemben is használták. Az ószövetségi világkép szerint Isten az ember számára elérhetetlen és láthatatlan, csak akkor érzékelhető, ha dicsősége által kinyilatkoztatja magát – súlya megjelenik az emberek között. A Sínai-hegyi teofániát az Ószövetség természeti jelenségként írja le – mintha elkapná az embert egy vihar – azért, mert más szava nincs rá. Isten dicsősége egy határozott helyen jelenik meg, ám nem lesz látható, hiszen „olyan, mintha felhő takarná”.
Ezekiel már túllép a papi hagyományon, a boltozaton futó szekér leírásával teszi konkrétabbá tapasztalatát (Ez 1), míg Izajás arról beszél, hogy az Úr köntösének szegélye betöltötte a templomot (Iz 6,1), vagyis eufemizmussal élve tulajdonképpen azt mondja, hogy magát az Urat látta.
A zsoltárokban összekapcsolódik Isten dicsősége és a természet szépsége. Oláh Zoltán az előadásában arra hívta fel a figyelmet, hogy a magyar fordítások a dicsőség, dicséret szavakat többször használják, mint az eredeti héber. A 19. zsoltárban ezt olvassuk: „Isten dicsőségét beszélik az egek, és keze művét hirdeti az égbolt” (Zsolt 19,2.) A zsoltár jellemzője, hogy Isten közvetett kinyilatkoztatásából átmegy a közvetlenbe. A 29. zsoltárban pedig ez áll: „Mindenki így szól: Ó, mily dicső!” (Zsolt 29,9.) Ebben a zsoltárban Isten jelenléte miatt az egész teremtett világ megrendül. Minden megmozdul, az Úr legyőzi a káoszt, s e diadalból a nép is erőt meríthet. A 8. zsoltár szerint Isten megosztja dicsőségét azokkal, akiket meghívott.
Szatmári Györgyi a negyedik evangéliumról szólva arról is beszélt, hogy a doxa (dicsőség) és a doxadzó (dicsőíteni) szavakat vizsgálva azt láthatjuk, az ige használata van túlsúlyban. A kánai menyegző a jelek közül nemcsak időben az első, hanem megadja a későbbi értelmezés alaphangját is: „Kinyilatkoztatta dicsőségét, és tanítványai hittek benne” (Jn 2,11).
Martos Levente Balázs Vidimus gloriam eius című előadásában Hans Urs von Balthasar teológiai esztétikájához a biblikus teológia felől közelített. „A szépségnek kell lennie az első szónak, melyet kimondunk” – írja Balthasar a teológiai esztétikája,
a Herrlichkeit bevezetésében. Isten szépsége Jézus Krisztusban mutatkozott meg, aki az emberi léten keresztül fejezi ki Isten dicsőségét. Egyedül a Szentírás képes szavakba foglalni azt az alakot – Jézus Krisztust („Az alak révén csap le az örök szépség villáma”) –, aki megmutatja számunkra, hogy kicsoda Isten. A Szentírásban azt látjuk, hogy miként jelent meg Isten dicsősége, és hogyan veszi észre azt az ember. Érdekes, hogy Balthasar szerint az ószövetségi ember – ahogy halad előre az időben – egyre kevésbé látja meg Isten dicsőségét. Ezzel párhuzamosan viszont erősödik a dicsőség iránti vágy, mely azután az Újszövetségben elénk táruló alak megjelenésével teljesedik be.
Jézus Krisztus szépsége és rútsága. Ezzel az érdekes címmel tartott előadást Heidl György. A 44. (45.) zsoltár a Messiásról úgy szól, mint aki szép, míg a 21. (22.) szerint nem az. Szent Ágoston a Szentháromságról írt művében arra hívja fel a figyelmet, hogy Jézus Krisztus fizikai megjelenésének nincs jelentősége, sokkal fontosabb, hogy mit gondolunk a személyéről. A Libri Carolini (4.2) szerint a Jézusra való emlékezéshez nincs szükségünk szemmel látható képre, festményre. Alexandriai Szent Kelemen szerint Jézus „olyan szép, hogy egyedül ő szeretetre méltó”, máshol viszont azt írja, hogy „jelentéktelen volt testi alakban”. Órigenész azt mondta, hogy a hit által lehetett észrevenni szépségét. Jézus a szenvedés által rúttá lesz azért, hogy másokat felemeljen és széppé tegyen, mert „Krisztus formátlansága formálja” azt, aki hitben jár.
Vassányi Miklós Ál-Areopagita Szent Dénes nagy hatású, Isten nevei című művét vizsgálta abból a szempontból, hogy miként jelenik meg benne Isten dicsősége. A mű VIII–XII. fejezetei úgy írják le Istent, mint hatóerőt meghaladó hatóerőt, végtelen kreativitást, cél-okot. Isten hatalom, aki békében egyesíti a világot. Ál-Areopagita Szent Dénes szerint a teremtés rendje és szépsége fejezi ki a végtelen és egy Isten dicsőségét.
A szépség mint Istenhez vezető út a középkorban című előadásában Szeiler Zsolt azt emelte ki, hogy ebben az időben leginkább a misztikusok beszéltek a szépségről. Szentviktori Hugó és Szent Bonaventura szépségről vallott elképzelései egyaránt Szent Ágoston teológiájára vezethetők vissza. A szépet mindenki megtapasztalhatja, méghozzá közvetlenül. Képes összekötni a lelket Istennel, de el is választhatja tőle, amennyiben az ember az „érzéki sokaság” felé fordul. A szépséget nemcsak a látásban és a hallásban, de az erényekben is észrevehetjük. A szépség azonos azzal az igazsággal, mely „Isten arca”. Szentviktori Hugó szerint a természet könyvét olvasva is eljuthatunk Istenhez – a külső széptől a belső szépségig. Szent Bonaventura úgy látja, hogy a Szentírás szemlélődő olvasása széppé alakítja a lelket, mely így képessé válhat arra, hogy megtalálja Istent.
Janka Ferenc Isten dicsősége és az emberi transzcendentalitás horizontja című előadásában azt hangsúlyozta, hogy Isten dicsősége nem olyan, mint amit az ember maga körül megtapasztal. XVI. Benedek pápa beszélt a racionalitás horizontjának kitágításáról. Descartes-tól ugyanis beszűkült ez a horizont, Kant pedig a tapasztalást az érzéki tapasztalásra szűkítette. Ha viszont arra gondolunk, hogy gondolkodunk, az nem vezethető vissza az érzékelésre. A fizikai vágyak mellett léteznek olyan vágyak is, melyek túlmutatnak az érzékelhető dolgokon, melyek az igaz humánumon át elvezetnek Istenhez.
Fabiny Tibor Luther és Jonathan Edwards teológiáját hasonlította össze. Előadásának kiindulópontjában arra a lutheri megállapításra hivatkozott, amely szerint a dicsőség teológiája ellentétben áll a kereszt teológiájával. Míg az előbbi helytelen képet fest a valóságról, addig az utóbbi a teológia követendő mintája. A teológia lényege ugyanis nem a spekulatív eljárásokban áll, hiszen a hívő embert kell az átéléshez juttatnia. Jonathan Edwards, a XVIII. században élt misszionárius teológiájának alapja a szépség megragadó ereje. Teológusi elhivatottságát is ennek erejéből eredeztette, amelynek végső forrásaként a Szentháromságot jelölte meg. Ugyanakkor ma már látnunk kell – összegezte az előadó –, hogy mind a theologia crucis, mind a theologia gloriae megfelelő útjai az Istenről való gondolkodásnak.
