Isten Barbie babái

No de attól még szépek voltak a babáink, akiket a tévében éppen futó kaliforniai sorozat szereplőiről Jessicának, Tracynek és Kellynek neveztünk el. Kitalált történeteinkben a barbik mindig menő csajok voltak – saját lakással, jó pasival (Ken, ugyebár) meg persze klassz munkával. Aztán lassan mindketten kinőttünk a babázásból, és barbis dolgaink most valahol a padláson pihennek, de néha azért még felemlítjük: milyen jó is volt kislánykorunkban együtt játszogatni…

Meglehet, mindenki így van ezzel, de én néha úgy érzem: Barbie baba vagyok Isten kezében. Ő a történetem megalkotója, úgy alakul az életem, ahogyan Ő kigondolja-elképzeli.


Sokszor úgy tűnik fel előttem Isten, mint egy elkényeztetett kisgyerek, aki csak azért is gyepálja a játékait. Szereti őket, kölcsön nem adná senkinek, de azt csinál velük, amihez csak kedve van. Ha úgy látja jónak, a kisautót falnak ütközteti, a babát meg otromba ruhába öltözteti. És hiába mondod neki: „De én nem akarom felvenni a pöttyös ruhát! Nem látod, hogy vékony benne a lábam? Miért kell hát mindenáron ezt viselnem?” Úgy tesz, mint aki meg sem hallja, mit rimánkodsz már megint neki. Te meg duzzoghatsz a ruhádban kedvedre, akkor is azt fogod hordani. De ó, odanézz, micsoda feneked van benne! Ezt eddig észre sem vetted, igaz? Nocsak, ha még jobban megnézed, kifejezetten jól áll neked, de úgy az egész! Mintha éppen rád szabták volna, nemde? Hát, így van ez: tudja Isten, hogy mi való nekünk. Szeret minket. Nem akar nekünk rosszat. Dehogy akar. Így azt hiszem, sokkal könnyebb lesz, ha elfogadjuk, megszeretjük mindazt, amit ránk ad. Arról nem is beszélve, hogy akkor végre megszabadulunk a mindennapos tépelődéstől: „Mégis mi a csudát vegyek fel már megint?”