Brüsszeli emlék

Már a kezdés időpontjában telt ház fogad bennünket. A közönség első látásra is vegyes. Feltűnően sok a nem „jámbor katolikus” kinézetű érdeklődő. Kicsit riadtan, de várakozással teli tekintettel pillognak jobbra-balra. Bekapcsolódunk az éneklésbe, hiszen a kicsiny, de tehetséges zenészcsapat számunkra is ismerős gitáros dalokat énekel. Néha elhangzik egy-egy buzdító mondat, igevers is – a légkör rendkívül bensőséges az amúgy elég nagy templomban. Mintegy félórás dicsőítés után az est szervezője, egy ősz hajú laikus úr köszönt bennünket, aki elmondja: imaestjeiket már több mint egy évtizede rendezik meg Brüsszelben, mostanában havonta tartanak ilyen találkozókat. Bizalmat és nyitottságot kér mindenkitől, hogy Jézus valóban cselekedhessen közöttünk.

Ezután egy François nevű fiatalember kap szót, aki felnőttkorában tért meg céltalan, félelmekkel terhelt életéből Jézushoz, akinél elfogadásra és biztonságra talált. „Annyira bizonytalan voltam magamban, hogy normális párkapcsolatra is képtelen voltam. Amikor átadtam az életemet Jézusnak, ő eltöltött békével és reménységgel. Erőt kaptam, hogy új módon tekintsek magamra. Ma az ő békéjében élek feleségemmel és két kislányommal.”


A tanúságtétel után új ének kezdődik, mindenki letérdel, a bejárat felől tucatnyi pap vonul be ünnepélyesen, legelöl a magasra emelt Eucharisztia halad, amelyet az oltárra helyeznek. Ősz hajú, körszakállas, hatvanas pap lép a szószékhez, Belgium egyik legismertebb hitszónoka:

„Kicsoda számodra Jézus? Elhiszed, hogy közel van? Hogy éppen rád figyel? Ő maga mondta: »Veletek vagyok mindennap, a világ végezetéig…« Találtok-e a Szentírásban egyetlen szenvedőt is, aki Jézushoz kiáltott, és az Úr részvét nélkül ment el mellette? Ő közöttünk van, és ma sem változott: »Jézus Krisztus tegnap, ma és mindörökké ugyanaz«…”

Az igehirdetést követően újból megszólal a dicsőítő ének. A papok a szentélyből a két oldalhajóban berendezett gyóntatóhelyekre vonulnak, hiszen Jézus az egész ember: a lélek és a test megváltója, gyógyítója. A prédikátor azonban az Oltáriszentséghez lép, magasra emeli, majd lassan a nép felé indul. Személyesen ad vele áldást az előtte állóknak, háromnégy fős csoportoknak, néha többeknek. Egy-egy helyen hosszan imádkozik. Időnként egyetlen embert áld meg, két-három percen keresztül. Sokan elérzékenyülnek, könnyeznek. Nem történik semmi különleges vagy hivalkodó, a légkör mégis izzó: az élő hit atmoszférája ez.

Az éneklés közben elölről, a szervezők imacsoportjából néha rövid üzenetek hangzanak el arról, hogy az Úr éppen kit és hogyan gyógyít. Az üzenetek meglepően pontosak, mondhatni névre szólóak. Az egyik épp a mellettem térdelő magyar fiatalasszonyt „találja el”… Ettől kezdve még inkább meg vagyunk győződve arról: itt valóban Jézus működik!

Az utca józanító hűvösében sem józanodom. Milyen egyszerű volt az egész este! Mennyire természetes, mennyire „katolikus”! És mennyire erőteljes. Semmi más nem történt, mint amit az ősegyház missziójáról olvasunk: az apostolok az élő Jézust hirdették, őt állították előtérbe, „az Úr pedig velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta” (Mk 16,20).

Vajon miért ne tarthatnánk ilyen estét bármelyik templomunkban? Vajon nem jönnének hozzánk is az élet terhei alatt roskadozó, reménytelen emberek, hogy „ingyen igyanak” az üdvösség forrásaiból? Miért ne beszélhetnének úgy a templomainkról, hogy „az a hely, ahol imádkoznak értem”? S ha egy ilyen estén részt vevők jó tapasztalatokat szereznek, miért ne folytathatnánk sikerrel evangelizációjukat?