Fotó: Merényi Zita
„Egész életemre felszabadított az a tapasztalat, hogy tizenhárom éves koromban apám azt mondta nekem: bízom benned, s ha ezt akarod tenni, akkor ezt kell tenned; bízom benned.” Jean Vanier élete későbbi hetvenhét éve során számtalanszor felidézte ezt az esetet. A német betörés miatt családjának ugyan 1940-ben el kellett hagynia Franciaországot és Európát, de a fiatal fiú két évvel később Kanadából vissza akart térni Angliába, hogy a haditengerészet kötelékébe állhasson. Apja szavai azért voltak felszabadítók és meghatározó jelentőségűek számára, mert jóváhagyták lelkiismeretének szavát, megbízhatónak ítélték legbenső vágyait, és azzal az érzéssel töltötték el: szabad és felelős ember, valaki, önálló lény, akinek jogában áll azzá válni, aki lenni akar. Még Szükségünk van egymásra címmel megjelent utolsó könyvében is ezzel az esettel kezdi annak elbeszélését, hogyan találkozott Jézussal.
Mert Jean Vanier úgy vélte, csak az az ember kerülhet igazi közösségbe Jézussal, akinek van bátorsága hozzá, hogy lelkiismeretének szavát követve szembehelyezkedjen a környezetében uralkodó normalitással, azokkal az általánosan elfogadott beidegződésekkel, amelyek nem engedik, hogy lassan elkezdjen feltárulni az élet gazdagsága és szépsége. Mennyire szerette Vanier azokat, akik hajlandók az árral szemben úszni, akik nem előnyöket és hasznot keresnek, hanem fölkelnek, utat mutatnak másoknak, és közben ellenállhatatlanul vonzódnak Istenhez!
Mennyire szerette azokat, akik az élet nagy csodáját tárják elénk, az életét, amelynek mélyén a közösségre és együttlétre szólító isteni hívás rejlik! Vanier tudta, és egész életében abból a meggyőződésből táplálkozott, hogy az ember valódi rendeltetése nem más, mint a közösség megtapasztalása. A közösség viszont a legnehezebben megvalósítható emberi dolgok közé tartozik. Aki elzárkózik a közösségtől, az élet gazdagságától és szépségétől zárja el magát, mégis a közösség elutasítása számít az általános és normális magatartásnak. Így viszont az élet fuldokolni kezd az emberekben, akik ezzel párhuzamosan természetszerűleg Jézustól is egyre távolabb kerülnek. De mégis, mit ajánl Vanier ellenszer gyanánt?
Mindenekelőtt azt, hogy bontsuk le azokat a korlátokat, és lépjünk át azokon a határokon, amelyek elválasztanak, elrekesztenek minket másoktól. Mindenkinek az életében vannak olyan emberek, akiket visszataszítónak, ijesztőnek vagy felháborítóan irritálónak talál. Az ilyen emberek elől elzárkózva valójában az élet teljességétől tartja távol magát, ami azt is jelenti, hogy nincs módja eljutni Isten teljes jelenlétébe. Vanier esettanulmányok, történetek és társadalmi tablók sokaságán keresztül ecseteli, hány- és hányféle formát ölthet világunkban az elzárkózás és a határvonalszabás, s fáradhatatlanul hangsúlyozza, hogy csak a világunkat behálózó választóvonalak átlépése tesz képessé minket az élet megismerésére és Isten fölfedezésére. Könnyen lehet ugyanis, hogy Isten pontosan azon határok másik oldalán vár minket, amelyeket nagyrészt önvédelmi célból és félelemből meghúztunk magunk körül, elzárkózva a szegényektől, az elesettektől, a betegektől és a szerencsétlen sorsúaktól.
Titokzatos és határozott hangnak engedelmeskedik, aki kész újra meg újra átlépni a sokszor általánosan elfogadott, teljesen normálisnak számító határokat. Jean Vanier először a biztonságos Kanadát és a háborús Európát elválasztó határon átkelve indult el az élet fölfedezése felé. Nyolc évvel később hátrahagyta a biztos karriert ígérő haditengerészetet, s vallási igényeinek és filozófiai érdeklődésének szentelte magát. A boldogság arisztotelészi felfogásáról írt értekezésével filozófiai doktori címet szerzett, és tanítani kezdett a Torontói Egyetemen, de 1964-ben búcsút intett az akadémiai világnak, és újabb határátlépésre vállalkozott. Már a II. világháború után megrendítették a koncentrációs táborok túlélői, akikkel édesanyja foglalkozott (ismét Európában), a 60-as években pedig a szegénység és a kiszolgáltatottság más formája ragadta meg, az értelmi sérültek élete és világa. Így indult útjára a ma már közel másfél száz közösséget számláló Bárka.
Természetesen nem lázadni akart, hiszen pontosan tudta, hogy minden lázadó függő viszonyban van azzal, ami ellen lázad. A határátlépő, szamaritánusokkal, nőkkel, megvetettekkel, kitaszítottakkal és félkegyelműekkel szóba álló Jézus nyomdokaiba lépett, s a közös élet, a növekedés és a valóságismeret igényével létesített közösséget értelmi sérültekkel. Senkinek nem kellett találkoznia vele ahhoz, hogy tudja, Jean Vanier valóságos élő szent, és aki találkozott vele, azonnal megértette, miért tartozik korunk utolsó nagy keresztény tanítói és életmesterei közé. „Ne hívjatok szentnek. Nem akarom, hogy ilyen könnyen letudjatok” – ezek a Dorothy Daytől származó szavak minden további nélkül lehettek volna Vanier szavai is. Nem véletlen, hogy Dorothy az egyik legfontosabb személy volt számára, aki főként fiatal éveiben mutatott példát neki, mindenekelőtt azzal, ahogyan évtizedeken át a legszegényebbekkel foglalkozott szerte Amerikában. A két nagy laikus katolikust az életszentségnek ez a nagyon modern formája éppúgy összeköti egymással, mint az elhanyagoltak és a kitaszítottak között élt életüket kísérő végtelen alázat.
Jean Vanier nagyságához azonban az is hozzátartozik, hogy bár gyakran és szívesen mesélt saját tapasztalatairól, a Bárka keretei között átélt élményeiről, elsősorban a XX. és a XXI. század nagy határátlépőire szeretett hivatkozni, akiket mérhetetlenül tisztelt. Írásaiban rendre felbukkan a közismert Martin Luther King, a Nobel-békedíjas Ang Szán Szu Csí mianmari politikus, Malála Júszafszai pakisztáni emberi jogi aktivista, az indiai Mahátma Gandhi vagy éppen a 29 éves korában Auschwitzban életét vesztő Etty Hillesum. Meggyőződése volt, hogy a feketék és a fehérek, a szegények és a gazdagok, a kiváltságosok és a kitaszítottak között húzódó választóvonalon átlépve mindannyian a határátlépő Jézus követői, még akkor is, ha nem vallják magukat kereszténynek. „Nem baj, hogy nem vagyok keresztény?” – kérdezte egy alkalommal némi aggodalommal a hangjában unokahúga Vanier-től. „Nem baj. Az a fontos, hogy nemrég annyira kedves voltál azzal az utcátokba érkező bevándorlócsaláddal” – felelte az élete során kivételes bölcsességre szert tett nagybácsi.
Jean Vanier nem riadt vissza annak hangsúlyozásától, hogy a keresztény hit és a keresztény vallásosság maga is határok közé zárhatja az embert. Isten létének elfogadása és Jézus Krisztus megvallása még nem mentesít automatikusan attól, hogy hátat fordítsunk a rászorulóknak, és kényelmesen berendezkedjünk a magunk szabta határaink innenső oldalán. A választóvonalak mindig szenvedést okoznak, gyötrelmet a túloldalon tengődőknek, és elsivárodást az innenső oldal szorongóinak, amire rendszerint sajnos a korlátok és a falak megerősítése a válasz. A félelem és a szenvedés véget nem érő körforgása kezdődik ilyenkor, amelytől még az Isten létébe vetett hit sem feltétlenül kínál védelmet. Mennyire szerette Jean Vanier azokat, akik félelmeik táplálása helyett a falak lebontásába fogtak!
Azért szerette őket, mert a figyelem mestereinek tartotta valamennyiüket. Olyan embereknek, akik készek figyelni másokra, azokra, akik nagyon különböznek tőlük, s készek figyelmet szentelni azoknak, akik a saját világuktól nagyon eltérő világra nyitják meg a szemüket. Szerette azokat, akiknek van bátorságuk az új világok megismerésével járó kockázathoz, s nem félnek azoktól a szegényektől és rászorulóktól, akik valami nagyon fontosat tanítanak meg az élet lényegéről. Természetesen azért szerette őket, mert ő maga is a figyelem mestere volt.
Sokszor eltöprengett azon, mi történik, amikor meghalunk. „Azt hiszem, nyugovóra térünk – írta egy helyütt. – Majd felébredünk, és fény vesz körül minket. Ez a fény annyira békés és annyira ragyogó, hogy felébredve hihetetlenül örülünk. Egyértelmű, hogy szívesen látnak minket, és nem vagyunk egyedül. Úgy érezzük, mintha valami csodásan meghitt és kellemes dolog venne körül minket. Mélységesen mély belső békét élünk át. Úgy érezzük, hogy jelen van valaki ebben a fényben. Hirtelen megpillantunk egy arcot. Találkozunk valakivel. Nem válunk eggyé, de kapcsolatban vagyunk. Egyszer csak ráébredünk, hogy ez a személy szeret minket.” Most, hogy átkerült a határátlépő Jézustól elválasztó utolsó határvonalon is, Jean Vanier megmarad a teljes élet egyik utolsó nagy keresztény tanítójának. Nemcsak ostobák lennénk, de Jézushoz is könnyen hűtlenné válhatnánk, ha nem hallgatnánk rá.
