És csak reméltem, hogy nem egy ószövetségi történetben kell szerepet vállalnom. Hiszen – gondoltam én – miféle gyógyulás, tanács, vigasztalás érkezhet az Ótestamentumból? Úgy láttam, az Ószövetség több ezer éves történetek, letűnt korok lenyomata, amelyben nagy szakállú zord próféták járnak-kelnek, és ahol az Isten többnyire haragszik, büntet, és csak ritkán könyörül. Nyelvezete pedig túl archaikusan csengett számomra, még a legújabb fordításokban is.
Ijedelmem, döbbenetem és zavarom nagy lett, amikor a kiosztott lapon Sára, Ábrahám, Hágár és Izmael története rajzolódott ki elém. Legszívesebben hazaindultam volna a következő busszal. Jólneveltségem és gyávaságom tartott csak a szép tahi lelkigyakorlatos házban. Olvasni kezdtem a régi szent szöveget. Haladtam sorról sorra, és a korábbi döbbenet helyére másik, újfajta költözött. Megértettem: a saját történetemet olvasom. A szerepeket kiosztottuk, a történetet eljátszottuk. Mindennek súlyos, eleven, személyes, mégis egyetemes jelentése lett.
Hiszen ki ne tudná, milyen fájó hosszú ideje (gyermek)áldásra várakozni? Ki ne tudná, mi a féltékenység, az irigység, a tehetetlenség? Ki ne élte volna át, mi történik akkor, ha élete eseményeit siettetni akarja? Hogy az áldás nem érdem dolga, hanem ajándék? És ki ne érezte volna akár csak egyetlenegyszer az életben, hogy angyalt küldött mellé az Úr, éppen akkor, amikor azt hitte, mindennek vége? Hágár angyalát…
E hétvége óta tudom, hogy a Szentírás első és vaskosabb fele éppen úgy rólunk és nekünk szól, mint Krisztus tanítása. És benne Isten csakugyan úgy ismer bennünket, mint jó szülő a gyermekét. Ismeri hibáinkat, vágyainkat, örömeinket, elrontott életszakaszainkat, irigységeinket, hálánkat és hálátlanságunkat, űzöttségünket, veszteségeinket. De ami ennél is fontosabb, a gyógyírt is tudja. Írva vagyon.
