Intés és vigasz

A napszám egy dénár (= egy drahma), amelyet a törvény szerint este ki kell fizetni (vö. Lev 19,13b; Mtörv 24,15). A „kora reggel” valószínűleg a hat órát jelentette, a munkások felfogadása háromóránként történt, mégpedig a piacon tétlen ácsorgók közül. A gazda az utolsó csoportot délután öt óra körül szólítja meg. A vincellér egy óra múlva kezd fizetni. Ő azonban csak statiszta, s azért került a történetbe, hogy a gazda kimondhassa a kulcsmondatot. Add ki nekik a bért az utolsótól kezdve az elsőkig. Nyilván azért így, hogy az elsők lássák, mennyit kapnak az utolsók.

Azok, akik tizenkét órát dolgoztak, az utolsókhoz mérten remélik a fizetséget. Nem annyira „gondolják” vagy „vélik”, mint inkább számítgatják, hogy többet kapnak. A kora reggel felfogadott munkások zúgolódnak, mivel az utolsó is annyit kap, mint az első. Úgy érzik, hogy egy (vélt) igazságon vagy egy megszokott magatartáson esett csorba. Két dologra hivatkoznak: a tizenkétszer hosszabb munkaidőre és a hőségre.

A gazda valószínűleg egy különösen hangoskodónak felel: „Barátom! (vö. 22,12; 26,50). Nem egy dénárban egyeztél meg velem? Fogd, ami a tied, és menj! Én az utolsónak is annyit szánok, mint neked. Vagy nem tehetem a sajátommal azt, amit akarok? Rossz szemmel nézed, hogy jó vagyok?”

Az esti bérelszámolás egyértelműen az utolsó ítéletre vonatkozik: akkor lesz nyilvánvalóvá Isten szinte fölfoghatatlan irgalmassága. De Jézus már most be akarja vonni hallgatóit a jóság körébe, már most új irányt akar adni gondolkodásuknak. Hiszen az az új az ő személyében jelenvalóvá lett. Isten jósága akkor vált benne érzékelhetővé, amikor bűnösöket, „utolsókat” fogadott magához, és tett az elsőkkel egyenlővé.

Máté különös érzékenységgel emeli ki Jézus beszédeiből azt, hogy az ember semmilyen érdem folytán nem lehet „első”, és nincs lefoglalt helye a mennyek országában. Jók és gonoszok egyaránt részt vesznek a királyi menyegzőn, de akinek nincs megfelelő ruhája, azt a király kiutasítja (22,11–13). Mind a tíz szűz várja a vőlegényt, de csak az okosak mennek be a menyegzőre (25,1–13). Jézus elutasítja az elsők számítgatását, és a hamis biztonság ellen szól, de közvetett módon az utolsókat is megszólítja, akiknek ebben a példázatban a maguk esélyét kell meglátniuk. Esély ez, amely csak azért adatik, mert Isten igazságát irgalma hatja át és vezérli.

Jézus meg akarja szabadítani az erőseket az erő kényszerétől, és a gyöngéket saját gyöngeségük terhétől. Szava intés a tekintélyeseknek, vigasztalás a későn jövőknek.

A bérezés metaforája meglepő, sőt megdöbbentő, de üzenete maga a csoda: Isten jóságának a csodája. Nehéz elfogadni, mert „természetfeletti”, de aki elfogadta, az nemcsak Istent értette meg jobban, hanem saját magát is.