Így, együtt

Egyre többen gyűlnek körém. Adom a kezükbe a fotókat. Valaki magára ismerve felkiált: Istenem, de fiatal voltam! Mire a többiek kíváncsian kérik: mutasd! A fiatal munkatársak nevetnek, és őszinte csodálkozással nézik idősebb kollégáik hajdani fotóit. Előkerül néhány igazán vidám kép is, amelyeken látszik, hogy az ünnep hangulatát némi bor is emelte már.

Ránk mosolyognak a negyvenes évek gyerekarcai. Köztük van Melocco János, a mártírhalált halt újságíró fia, a későbbi szobrászművész, Melocco Miklós. A dolgozók gyerekei nézik a karácsonyfát, szerencsére néhányuk visszafordul, és belepillant a fényképezőgép lencséjébe. Tekintetükben ott az Ég. A munkatársak közt ott áll Emi néni (Magyar Kornélné), aki az Új Ember első munkatársa volt.


Egy húsz évvel ezelőtti fotón Blanka néni (Boér Blanka) és Szofi néni (Pottyondy Zsófia), akik a leghosszabb ideig dolgoztak a lapnál, mint afféle Új Ember-angyalok díszítik a fát.

Egy másik fotón Bíró László Krisztus születéséről elmélkedik. A következőn Kipke Tamás köszönti Grexa Sanyi bácsit, az Új Ember csodálatos lelkű, százhárom évet megélt munkatársát, akitől tavaly vettünk végső búcsút. S itt vannak a legfrissebbek, a tavalyi képek.

Arcok, nevek, ünnepek. Egy hetven éve létező „család” története. Változó szereplők, változó helyszínek. Csak egy valami (valaki) egy és ugyanaz. Az egyik kolléganő meg is állapítja: „Jé, ez a feszület már akkor is megvolt.” Egy munkatárs megjegyzi: „Persze, egyidős az Új Emberrel.”

Készítjük a karácsonyi számot, a hetvenediket. Mögöttünk a falon a kereszt, s rajta függ Ő, aki sokkal idősebb az Új Embernél, s aki hét évtizede köt össze minket, és ölel egybe bennünket a mindenkori Olvasókkal.