Jézuska takarója

– Négyen vagytok, apátok fizetését megint csökkentették, örüljetek, hogy ennyi jut. – Ez volt a válasz, ha szóba hoztam az új betlehemet, és tudtam, hogy anyámnak igaza van. Nem először hallottam ezeket a szavakat, és ha nem is nyugtattak meg, hiszen lelkem káprázatos meséket rajzolt, el kellett fogadnom őket. Megcsókoltam hát anyám áldott kezét, és bánatommal indultam hálószobám felé.

Az ünnepi csendben angyalok repültek át a szobán, vitték mások ajándékait. Álmosan pislogó szemem a sötétben fényes alakot látott. Meg voltam győződve arról, hogy csakis angyal lehet, hófehér, suhogó szárnyú, mert karácsony szent estéjén nem lehetett más. Még nézett is rám, s mintha azt kérdezte volna, mi nyomja a szívemet. Bátortalanul mondtam el bánatomat a betlehemről. Milyen jó lenne, ha megszánna, és megígérné, hogy kicseréli egy szebbre. De jó lenne, Istenem! – reménykedtem az álmossággal birkózva. De az angyal sem szánt meg, ugyanazt mondta, mint anyám. Pedig én másik betlehemet szerettem volna, szebbet, olyat, ahol meg lehet simogatni, be lehet takargatni a parányi Jézuskát. Olyat, ahol fényben csillog az utat mutató csillag, ahol mosolyogva fogad Jézuska mamája, és neki is tetszik, hogy meglátogattam fiacskáját. Miért nem lehet ezt megérteni, miért kell az angyalnak is ugyanazt mondania, amit már anyámtól is hallottam? Ma karácsony van, béke száll a földre! Ezt mondják a felnőttek is, akkor miért nem értenek meg engem legalább az angyalok?

Így pöröltem magamban fáradhatatlanul, miközben súllyal nehezedett szememre az álom. Talán akkor már aludtam is, mozdulatlanul, egészen reggelig.

Odakinn nagy pelyhekben hullott a hó, befedte a ház tetejét vagy félarasznyira. A kutya pokrócát cipelve költözött az eresz alá, mert ott vékonyabbnak találta az éjszaka leterített hófehér pehelytakarót. Csend volt a kertben is, ahol a vén körtefa göcsörtös ágán tollát melegebbre borzolva gubbasztott egy balkáni gerle. Gyönyörű volt az ünnepre tiszta ruhát öltő természet, egyszerre nagyobb lett a világ, és tisztább hangon zúgott a templom harangja, amint hirdette az örömünnepet, a fehér hólámpa fényével érkezett Világosságot. Széttárt karral öleltem magamhoz az új fehér ruhában érkező reggelt. Lelkemben már megbántam az esti pörlekedésemet. Képzeletben a friss hóba belerajzoltam az angyal képét, közel hajoltam hozzá, és súgva kértem tőle bocsánatot. Legyen köztünk béke, maradjon a fa alatt ez a betlehem – békítgettem magamat is. – Maradjon addig, míg én magam nem készítek másikat, míg ki nem cserélem szebbre, olyanra, amilyet itt hordok a szívemben – mondtam igaz megbánással, és láttam, az angyal is megbocsátott.

Újra eleredt a hó. Hosszan csikorgott az ünnepre készülő emberek talpa alatt, meghagyva a nyomot, s odakacsintva az új hópelyhek felé: adják tovább, az ő dolguk lesz azt eltüntetni, hogy a következő igyekvőnek is legyen helye a szűz hóba lépni. Gyűlt a fejkendős asszonyok, a kucsmás férfiak sora, és a sercegő gyertyák boldogan várták a látogatókat. A kivilágított templom megtelt az Istenhez és a megszületett Gyermekhez imádkozó emberekkel, az orgonán pedig felcsendült a karácsonyi ének…

Aztán ahogy elmúlt a karácsonyünnep, sorra következtek a hétköznapok. Nagyot lépett előre az idő. Elolvadt a hó, új ruhára váltott a természet, zöld fű sarjadt, és reggel új nap kelt fel, hogy belemosolyogjon a világ szemébe. Parolázott az éjszakával, hogy az siessen, adja át neki a helyét, mihamarabb fel akart kelni újra, hogy melegíthesse, boldoggá tehesse a földön lakó embereket. Így magyaráztam magamnak, mert a napfényes napokat jobban szerettem.

Szaladtak is a percek, az órák, nappal váltotta az éjjelt, éjszaka a nappalt, s egyre öregedett az idő. Szelíd vénülése azonban sokaknak nem tetszett. Meg akarták változtatni a magukat erősnek képzelők, akik nem tudtak mosolyogni a kelő nappal, akik a sötétséget keresték. Átláthatatlan felhők takarták el a napot, csak az ágyúlövések torkolattüzei világítottak. Háború dúlt, véres, öldöklő háború. Pusztultak az emberek, és vérben ébredt, vérben hált a megvadult világ.


Szűk volt rajtam a kötelező, durva posztóruha, karomat görcsbe húzta a kezembe kényszerített gyilkos szerszám. Mikorra letehettem végre, hogy kigyújtózzam, idegen kényszerített, hogy vele tartsak.

Ismeretlen, fagyos táj nézett szembe velem, mikor magamhoz tértem. Nem nevetett a nap, beborult az ég felettem, és rab módjára ettem a kevés, ragacsos kenyeret. Messzire került tőlem a betlehemi kis Jézus. A nehéz kényszermunkában megfáradva éjszakánként csak egy-egy mondatot válthattam társaimmal, mert hamar álomra csukódott a szemem. De a sötétben megjelent előttem az otthoni karácsony, láttam a gyertyafényes fenyőfát, és aláképzeltem az én betlehememet a Kisdeddel, a fénylő csillaggal, az örömtől kipirult arcú pásztorokkal, a bégető bárányokkal. Álmomban beszéltem Menyhérttel, megígértem Gáspárnak, hogy ott lesz a jászol körül, Boldizsár pedig odaadhatja majd kincseivel teli ládikáját, amit a hosszú útról hozott a Gyermeknek. A dermesztő hidegben melengetett a gondolat, hogy tömjént égetek majd, és puha ágyat faragok az Újszülöttnek. Formálódott bennem az új, egyszerű istálló, amit én építek majd szabadulásom karácsonyfája alá. De addig még sokat suhintottam a fejszémmel rabszolga favágóként, s éjszakánként silány takaró alatt vacogtam. Lestem a napfelkeltét, számoltam az eltöltött éveket.

Egyszer csak rám köszöntött a sokat hívott reggel. Megindult velem a pöfögő masina. Nyugat fele tartott, átszelve a mélységesen hosszú, rossz emlékű, lélektelen vidéket. Napokig fújtatott a vonat, pedig sietett a gyorsan forgó lába. Egyre fogyott a kopár vidék, sűrűsödtek a „karonfogott”, barátságos lakóházak. Ismerős tájra érkeztem. Újra sütött a nap, jó barátként üdvözöltek a felhők. Itthon voltam! Itthon, anyám ölelő karjai között, apám minden veszélytől védő termetéhez simulva. Szabad levegőt szívtam itthon, az ismerős házban, a virágoskertben, körülvéve évtizedes, örömteli emlékekkel.

Ám alig gondolhattam újra a távollétem óta történt változásokat, ismét fekete felhők jelentek meg odafönt. Bolondulni kezdett az utca. Az emberek a házak tövébe húzódtak, félve tekingettek maguk köré, mielőtt meg mertek volna szólalni. Erőszak lopódzott a lakásokba, és kizavarta az emberek lelkéből a nyugalmat.

Az új rend és a hangosan parancsoló erőszak megváltoztatta hétköznapjainkat, elirigyelte ünnepeinket, lelkünk naptárát festette át. Hamis értelmezést nyert a munka, verejték áztatta a robotoló emberek ábrázatát. Ha egyes helyeken megmaradt a karácsony ünnepe, lefüggönyözött szobákban, régi gyertyák csonkjain remegő lángok világították meg a titokban állított fenyőfák elkopott díszeit.

És nem akart gyógyulni a seb, hiába múlt az idő.

Az emberekben megfagyott a remény. A Jézus születésével érkező világosság botorkálva kereste az ünnepet megülni akaró családok fenyőfáit. Senki nem merte meghallgatni a másik keservét, szótlanná váltak az emberek, és az idő napról napra lassabban haladt, fáradtan vonszolta megvénült tagjait. Vele együtt fáradtunk, öregedtünk mi is, hátunkon cipelve egy soha elmúlni nem akaró rendszer kényszerterhét.

De lelkünk igazságtáblájába kitörölhetetlenül belevésődött: „Az nem lehet, hogy annyi szív…” Nem lehet, mert a szív megmaradt tisztának, azt nem szennyezték be mocskos kezek, az más élet értelméért dobogott, annak győznie kellett, bármennyire is eltipródott a remény.

És megtörtént a csoda!

Darabokra szakadtak az életünket gúzsba kötő szögesdrótok, eltűntek a megnyomorító aknák, és százezrek hangos, örömteli nevetése ölelkezett. Az ember újra emberre ismert. Nem kellett jobbra-balra forgatni a fejét, hogy lássa, ki van a közelében, ha „adjon Istent” köszönt a szomszédnak. Hittünk a megtisztulásban, és újra érezni akartuk a fenyők illatát, a csillagszórós karácsonyokat.

A szobám asztalánál ültem, de hiába voltam itthon, volt mire emlékeznem. Negyven esztendő fájdalmas képei kavarogtak bennem. A gondok között elhalványult gyerekkori tervem, de angyal vigyázta, hogy emlékezetemben minden megmaradjon. Tudtam és tartottam magamban, amit gyermekként megfogadtam. Mégis egyre múltak a karácsonyok a régóta vágyott betlehemi jászol, a Gyermek születését örömmel ünneplő szent szülők nélkül. Csak a fenyőfa díszítésénél vettem észre azt az ürességet, ami az évekkel előbb, fogadkozva ígért jászol helyét jelezte. Ott álltam a fa előtt, s magamnak tettem szemrehányást, és megfogadtam, hogy jövő karácsonyra el fogom készíteni. Lesz betlehemem.

A következő esztendő októberében kínzó álmom volt. Vihar söpört végig a vízparton, fákat csavart ki a szél, sötét volt, és sehol nem látszott embernek nyoma. Lábam, mintha ólomcipő húzná, nehezen mozdult, pedig futni kellett. A kétségbeejtő félelmet fárasztó, verejtékes nyögések kísérték, arcomat csípős eső csapkodta, és nem láttam menekülésem legkisebb lehetőségét sem. Mögöttem reccsent egy fa, majd zajjal csapódott a földre. A fejem felett villám cikázott át, és akkor felvillant előttem egy romos házikó homályos képe, amit kitartóan vert a zuhogó eső. Egy félig fedett épület volt, talán istálló lehetett, magányos és elhagyatott. Egyik falmaradványán üres állatetetőt lengetett a szél. Remegtem a félelemtől. Szorosan a fal mellé vonszoltam magam, ahol egy ép tetődarab védett a vihartól. Ez az istálló adott búvóhelyet, ez mentett meg. Csuromvizesen húzódtam a romfala szögletébe, és kezemmel letöröltem újravizesedő arcomat. A sűrűn ismétlődő égzengés mintha megrengette volna a földet, és a vihar nem akart szelídülni. Vak módjára álltam az istállófal tövében, nem láttam semmit, hallani is csak az eső monoton hangját hallottam, amint kitartóan verődött valami pléhdarabon. Egy újabb hatalmas dörrenés után mozgást véltem felfedezni. Szememet erőltetve néztem a vaksötétbe. Egy árnyat láttam, ütésre emelt fadoronggal felém tartott. Riadtan ébredtem fel.

A levegőt még szaggatottan vettem, de már ébren voltam, s lassan múlt a rettegés.

Ez az álomkép sokáig megmaradt bennem. Napokig láttam az istálló omladozó falát, a félrelógó etetőt, és hallottam a fel-feltámadó szél sípolását. De már biztonságban voltam, nem kellett félnem. Menedéket adott a romkunyhó!

Ez a düledező házikó formálódott a kezeim között álmaim betlehemi istállójává, jászlával, szalmafedelével, és mindazok alakjával, akiket gyerekkoromban is odaképzeltem.

Az ígéretből végre valóság lett, ajándékom elkészült, és karácsonyra ott állt a fa alatt.

*

Az ünnepi vacsora véget ért. A tarka gyertyák megvilágították a szobát, egy ügyeletes angyalka megszólaltatta a csengőt. Felcsendült a karácsonyi ének. Öröm ült az arcokon, káprázat áradt a csillagszórók fényéből. Megérkezett a Jézuska!

Hozsanna neked! Téged vártunk fénykoszorús, adventi gyertyás napjainkkal. Ragyogd be fényességgel otthonunkat, légy üdvözölve!

Szótlanul ültem szemben a fenyővel, és elgondolkodva néztem a betlehemi kopott istállót. A jászolban ott feküdt a Gyermek, imádkozva előtte állt az édesanyja, arcán mosollyal mögöttük őrködött József, az ács. A szalmafedeles kunyhó előtt balra a pásztorok és a velük érkező bárányok, jobbra a ragyogó csillag irányításával idetalált „háromkirályok”: Gáspár, Menyhért és Boldizsár, a szerecsen király, ajándékkal, arannyal, tömjénnel és mirhával köszöntve a Megérkezettet. Mind itt vannak, akiket vártunk.

És a jászol előtt könnyes szemmel egy öregember, imára kulcsolt kézzel.

Ott ültem réges-régen megálmodott betlehemem előtt, és hosszan néztem a kis Jézust, megsimogattam az arcát, és odaköszöntem a látogatók népes csoportjának:

– Isten hozott benneteket, hogy együtt imádhassuk, aki ma született, aki elhozta a Világosságot, és békét teremtett a szívünkben!

Megszenteltük a vizet, véget értek az adventi ünnepek. Most el kell búcsúznunk egy esztendőre a Szent Családtól és a látogatóktól. Eligazítom Jézuska takaróját, aztán közelebb húzódom, és halkan szólok a Kisdedhez:

– Most aludj egy esztendőt. Nem biztos, hogy jövőre is itt fogunk találkozni. Egy öregember, aki sok életesztendejét megköszönve várja az Örök Világosságot, kéri, hogy emlékezz majd rá.

a szerző színművész

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..