Bíró László püspök tizennégy évig állt a Központi Papnevelő Intézet élén, és emellett a Magyar Katolikus Püspöki Konferencia családreferens püspöke. Mostantól – katonai rendfokozat nélkül – az 1994-ben létrejött Katonai Ordinariátust vezeti majd. Eddigi, felelősségteljes főpásztori tapasztalatairól és mindenekelőtt terveiről val.
– Mindenképpen kihívásnak élem meg ezt az új szolgálatot. Sokirányú munka, melyben a régi elv érvényesül: cor ad cor loquitur – szív a szívhez szól. Embertől emberig terjed az evangélium a katonai lelkipásztorok segítségével, akik megindító megtérésekről, keresztelőkről, házasságrendezésekről számolnak be. Sajátos világa ez az evangelizációnak, amiről a nagyközönség keveset tud. A tábori püspökség épületén és a néhány helyőrségi kápolnán túl nincsenek épületeink, templomaink. Annyi a miénk, ahány emberhez eljut a tábori lelkész, amennyit meghallgat, amennyihez szól.
Hány papja van a tábori püspökségnek?
-Tíz-egynéhány pap alkotja a katonai ordinariátust. Tata, Budapest, Szolnok, Kaposvár, Kecskemét, Hódmezővásárhely, Székesfehérvár és Debrecen laktanyáiban, helyőrségeiben vagyunk jelen, továbbá a veszélyes nemzetközi békefenntartó missziókban. Ez a legizgalmasabb szolgálat. Az emberek kiszakítva élnek a családjuktól, a horizontális kapcsolatok alig működhetnek, ilyenkor a vertikum felé inkább megnyílik a katona. Az emberben ott él a jó utáni örök nosztalgia. A misszióban ez a jó utáni vágyódás nagyon erősen megjelenik, és ez sok örömet jelent a lelkipásztoroknak.
Magyarországon a tiszti állomány összetétele más, mint a nyugati vagy tengerentúli hadseregekben, ahol a nemesi, úgynevezett jó családok gyermekei papnak, illetve katonatisztnek mennek. Nálunk ez a hagyomány eltűnt. Ugyanakkor, a tiszti állomány a missziókban és a NATO vagy egyéb nemzetközi együttműködés alkalmával olyan katonákkal találkozik, akik számára a hit, a valláserkölcsi meggyőződés alapvetően fontos. Mennyire tapasztalható ez a szemléletváltás?
– A néphadsereg katonáiról nem mindig pozitív kép alakult ki a magyar társadalomban. Messziről is látszik azonban, hogy átalakulóban van a katonaság arculata. Ma már a felső vezetésben egyre többen beszélnek angolul, sokan külföldi képzést kapnak. Persze maga az állomány is átalakul. Már nem az a csípőből egyházellenes katona a jellemző, hanem nagyon sokan rendkívül nyitottak az egyház szolgálatai felé. A katonai lelkipásztorkodás annak elismerése, hogy az egyház értékhordozó, közösségépítő erő, és nagy oktatói-nevelői tapasztalatai vannak. Ezek mind hozzájárulnak ahhoz, hogy igénylik a szolgálatunkat.
Ha valóban ilyen értékes ez a szolgálat, akkor miért nincs jelen a rendvédelmi szerveknél, a tűzoltóságnál, hiszen több volt kommunista országban erre is van példa?
– Hallottam, hogy korábban felvetődött ilyen kezdeményezés, és hogy bizonyos rétegek azt keményen visszautasították, de ilyen elképzelésről jelenleg senki sem beszél. Ez majd a későbbiek feladata lehet. Talán a rendvédelmi szerveknél is szükség lenne egy olyan átalakulásra, mint amilyen a katonaságnál bekövetkezett. Azt mondják, hogy a katonai vezetésnek ma nagyon komoly segítség a jó lelkipásztor.
Tizennegyedik éve vezeti a Központi Szemináriumot. Mi az a tapasztalat, amit leginkább fontosnak tart kiemelni és utódjának átadni?
– Az ősi pedagógiai elvet vallom, hogy az ember nem azzal nevel, amit mond, hanem azzal, amit tesz. Papként voltam jelen a szemináriumban, lelkipásztori munkát végeztem. Törekedtem arra, hogy a kispapokat minden félévben meghallgassam, de azt is tudták, hogy bármikor bejöhetnek hozzám. Fontosnak tartottam, hogy bárkinek időt adjak, amikor beszélgetésre volt szüksége. Igyekeztem derűs pap lenni. Amikor egyetemistákkal kezdtem foglalkozni, ez távlatot adott a kispapoknak: hogy a mai fiatalokat is meg lehet szólítani, szót lehet velük érteni, ők is éhezik az evangéliumot. Érdekes profilja volt az életemnek, hogy rektorként és családreferensként egyszerre vigyázhattam a cölibátusra és a házasságra.
Ezekben az években a magyarországi szemináriumok megnyitották kapuikat a határon túli, magyar ajkú kispapok előtt. Romániából, Szlovákiából, Kárpátaljáról is jöttek ide tanulni. Erről a kezdeményezésről milyen emlékeket őriz?
– Horvátország és Szlovénia kivételével mindegyik szomszédos országból jöttek kispapok. Nem volt mindig egyszerű a határon túlról érkezőknek magyarul tanulniuk a teológiát. A nyelvi tudás sem volt minden esetben igazán alapos, de biztos nyelvhasználattal gazdagodva tértek haza. Sokszor más egyházképpel érkeztek. Bizonyára nem volt számukra mindig könnyű a magyarországi egyházképet, papképet az otthonról hozottal összehangolni. De hiszem, hogy az egészséges lelkületű kispapok meg tudták ezt tenni, és hazatérve, az itteni látásmóddal gazdagodva képesek eredményesen lelkipásztorkodni.
A papi közösség – amelyet a szemináriumban a kispapok megtapasztalnak – mennyire fontos a jövő lelkipásztorai számára?
– A fiatal papoknál egyre fontosabbá válik, hogy találkozzanak egymással, mert ha ezt nem teszik, akkor alig tudnak talpon maradni. A presbitérium elve, a püspökkel együtt alkotó tevékenységet folytató papi közösség gyakorlata egyre elevenebb az egyházmegyékben. Miközben folyamatosan fogyunk, a püspökök az egyházmegyék fiatal és idősebb papjaival egyre szorosabb, testvéri közösségre törekszenek.
A rendszerváltás után a hivatások száma megugrott. Mi a mai helyzet?
– Országszerte felére csökkent a kispapok száma. Ennek egyik oka a demográfiai katasztrófa – hiszen a meg nem született gyermekből sohasem lesz pap -, de szerepet játszik ebben a család válsága és sokszor az antiklerikalizmusig elmenő szekularizáció. Hívőknek, családoknak és papoknak közös a felelősségünk abban, hogy lesz-e papi utánpótlás. Sajnos, a katolikus családokban sem motiváljuk eléggé a gyermekeket a lelkipásztorkodás irányába. Gyakran találkoztam olyan édesanyákkal, akiknek a szíve háborgott, hogy miért akar fiuk pap lenni. Sokat tehetnek a családok azért, hogy a papi hivatás újra érték legyen a társadalom szemében. A kispapok számának csökkenése nyilván a szemináriumok összevonását is eredményezheti. Nem tudhatjuk, hogyan alakul a hazai szemináriumok jövője.
Tábori püspöki kinevezése mellett továbbra is megtartja családpasztorációs feladatát. Melyek azok az események, felismerések, amelyekért hálát ad ebben a szolgálatban?
– Úgy látom, hogy a család a perifériáról az egyház szíve felé vándorol. Egyre több keresztény család tudatosan éli meg a családeszményt. Hazánkban is sok a válás, a beteg család, de látnunk kell, hogy mindemellett létezik Magyarországon az életre nyitott és egymással szolidáris keresztény család eszménye. A családpasztoráció hivatása megőrizni, erősíteni a jó házasságon alapuló családokat. Sok konkrét, értékes munkát végeznek ezen a területen az egyházmegyék és a megújulási közösségek családmozgalmai.
Januárban rendezik meg Mexikóban a katolikus családok világtalálkozóját, melynek témája: „A család emberi és keresztény értékekre nevelő iskola.” Jövőre lesz tíz esztendeje, hogy a püspöki kar közzétette A boldogabb családokért című körlevelét. Különösen fontosnak tartom ennek újratárgyalását, hiszen az adatok tíz év alatt már részben elavultak, másrészt szembe kell nézni azzal, hogy mit sikerült tennünk az elmúlt évtizedben a magyar katolikus családokért.
Napjainkban milyen új hangsúlyok jellemzik a családpasztorációt?
– Pár év óta a hangsúly a házasságra való fölkészítésre került. Régebben, ha szerelmespárral találkozott az egyház, akkor szülők és papok részéről az első szó mindig a „vigyázz”, a figyelmeztetés volt. Ma az első, aminek az egyház kifejezést ad, az öröm. Örülünk, ha a fiatal a párjával együtt jelenik meg a templomban. A szerelem idejét az evangelizáció, az istentapasztalás sajátos idejének tekinti az egyház. Ne hagyjuk a házasságra való fölkészítést a jegyesoktatásra. Ahogy a pap éveken keresztül készül a papság szentségének fölvételére, ugyanígy hosszabb időt kellene szentelnünk arra, hogy fiataljaink fölkészülhessenek a házasság szentségének kiszolgáltatására. Az egyházközség arculata olyan, amilyenné az azt alkotó családok formálják.
