A megszentelt élet világnapja: „Igazi” apáca akartam lenni

Gabriella vizitációs nővér

A nővér személyi igazolványában asszonynév szerepel. Ő ugyanis megözvegyülvén, már nagymamaként lépett be a vizitációs nővérek rendjébe. De hivatása jóval korábbi eredetű. – Akár örökségként is tekinthetném a hivatásomat, hiszen már az édesanyám szeretett volna vizitációs nővér lenni, mesélt nekem erről gyerekkoromban, de szülei nem engedték. Férjhez ment, tizenegy gyermeknek adott életet, én vagyok a második. Nagyon szép családi életünk volt. Kislányként én is szerzetesnő akartam lenni, Csepelen, a Jézus Szíve-templomban láttam a kedvesnővéreket, akik egyik napról a másikra elmaradtak. Elmentem a házukhoz, amely le volt pecsételve. Ez 1950-ben történt, a szerzetesek szétszóratása idején. Édesanyám azzal vigasztalt, hogy nemcsak apácaként lehetünk szentek. Kijártam az iskolát, tizennégy évesen dolgozni kezdtem a vasműben. Férjhez mentem, két fiam született. És ma háromunokás apáca nagymama vagyok. A rendszerváltozás idején, amikor újraindultak a szerzetesrendek, bevallom, nagy szomorúságot éreztem. Aztán amikor megözvegyültem, újra arra gondoltam, hogy talán mégiscsak eljött az ideje a szerzetességemnek. Hiszen Szent Rita is asszony volt, és aztán lett apáca… Férjem halálának első évfordulóján az Örökimádás-templomban találkoztam egy nővérrel. Tőle kértem segítséget. Egy héttel később kaptam tőle egy cédulát négy címmel. Kérdezte: milyen apáca szeretnék lenni? Mire azt válaszoltam: igazi. Akkor a vizitációs nővéreket ajánlotta. Elmondhatatlan örömöt jelentett, amikor megérkezett a levél, hogy mehetek. Életem legnagyobb vágya teljesült. Ugyanakkor féltem is egy kicsit: valódi hivatás az, ami bennem van, nemcsak valamiféle nosztalgia? Imádkoztam, kértem Istent, adjon valamilyen megerősítést. Ismét ott térdeltem az Örökimádás-templomban, és a szentmise könyörgésében azt hallottam, hogy „ha elhagysz mindent, százszor annyit kapsz helyette”. Választ kaptam a kérdésemre, és jöttem. Nagy szeretettel vártak. Először két hétre fogadtak be a klauzúrába, elkezdődött az ismerkedés. Pár nappal tovább tartott a szokásosnál, mert hamvazószerda közeledett éppen, és a nővérek azt akarták, lássam, hogy nemcsak nagy szigorúság és hallgatás van ebben a házban, hanem derű és nevetés is: húshagyókedden ezt is megtapasztaltam, akkor egész nap tart a más napokon csak kétszer félórányi rekreáció. Gyerekeim, unokáim között szétosztottam mindenemet, a fiaim próbáltak lebeszélni, mondták, nagy szükség van a nagymamára, de akkor is biztos voltam már benne, hogy így, innen a rendből, az imádságaimmal sokkal többet tudok tenni értük. Gyakran felhívnak telefonon, olykor meglátogatnak. Nem szakadtak el tőlem, csak az összetartozásunk formája változott meg. Tíz éve léptem a rendbe, még abban az évben beöltözhettem, 2005-ben tettem örökfogadalmat. Azóta élem a vizitációs nővérek mindennapi életét: imádság, munka, szemlélődés, munka, imádság. Korábban soha nem tapasztalt béke és öröm van bennem, pedig megtalált a betegség is… Ott vagyok, ahol lennem kell, azt teszem, amit tennem kell. Nemrégiben valaki azt kérdezte tőlem, nekem ezek szerint két életem van: az előző és ez a mostani. Azt feleltem: nem, nekem egy életem van. Ez az én életem. Nekem ilyen út adatott, hogy odataláljak, ahová el kellett jutnom, hogy „igazi” apáca lehessek. Istennek legyen hála érte.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.