Gabriella vizitációs nővér
A nővér személyi igazolványában asszonynév szerepel. Ő ugyanis megözvegyülvén, már nagymamaként lépett be a vizitációs nővérek rendjébe. De hivatása jóval korábbi eredetű. – Akár örökségként is tekinthetném a hivatásomat, hiszen már az édesanyám szeretett volna vizitációs nővér lenni, mesélt nekem erről gyerekkoromban, de szülei nem engedték. Férjhez ment, tizenegy gyermeknek adott életet, én vagyok a második. Nagyon szép családi életünk volt. Kislányként én is szerzetesnő akartam lenni, Csepelen, a Jézus Szíve-templomban láttam a kedvesnővéreket, akik egyik napról a másikra elmaradtak. Elmentem a házukhoz, amely le volt pecsételve. Ez 1950-ben történt, a szerzetesek szétszóratása idején. Édesanyám azzal vigasztalt, hogy nemcsak apácaként lehetünk szentek. Kijártam az iskolát, tizennégy évesen dolgozni kezdtem a vasműben. Férjhez mentem, két fiam született. És ma háromunokás apáca nagymama vagyok. A rendszerváltozás idején, amikor újraindultak a szerzetesrendek, bevallom, nagy szomorúságot éreztem. Aztán amikor megözvegyültem, újra arra gondoltam, hogy talán mégiscsak eljött az ideje a szerzetességemnek. Hiszen Szent Rita is asszony volt, és aztán lett apáca… Férjem halálának első évfordulóján az Örökimádás-templomban találkoztam egy nővérrel. Tőle kértem segítséget. Egy héttel később kaptam tőle egy cédulát négy címmel. Kérdezte: milyen apáca szeretnék lenni? Mire azt válaszoltam: igazi. Akkor a vizitációs nővéreket ajánlotta. Elmondhatatlan örömöt jelentett, amikor megérkezett a levél, hogy mehetek. Életem legnagyobb vágya teljesült. Ugyanakkor féltem is egy kicsit: valódi hivatás az, ami bennem van, nemcsak valamiféle nosztalgia? Imádkoztam, kértem Istent, adjon valamilyen megerősítést. Ismét ott térdeltem az Örökimádás-templomban, és a szentmise könyörgésében azt hallottam, hogy „ha elhagysz mindent, százszor annyit kapsz helyette”. Választ kaptam a kérdésemre, és jöttem. Nagy szeretettel vártak. Először két hétre fogadtak be a klauzúrába, elkezdődött az ismerkedés. Pár nappal tovább tartott a szokásosnál, mert hamvazószerda közeledett éppen, és a nővérek azt akarták, lássam, hogy nemcsak nagy szigorúság és hallgatás van ebben a házban, hanem derű és nevetés is: húshagyókedden ezt is megtapasztaltam, akkor egész nap tart a más napokon csak kétszer félórányi rekreáció. Gyerekeim, unokáim között szétosztottam mindenemet, a fiaim próbáltak lebeszélni, mondták, nagy szükség van a nagymamára, de akkor is biztos voltam már benne, hogy így, innen a rendből, az imádságaimmal sokkal többet tudok tenni értük. Gyakran felhívnak telefonon, olykor meglátogatnak. Nem szakadtak el tőlem, csak az összetartozásunk formája változott meg. Tíz éve léptem a rendbe, még abban az évben beöltözhettem, 2005-ben tettem örökfogadalmat. Azóta élem a vizitációs nővérek mindennapi életét: imádság, munka, szemlélődés, munka, imádság. Korábban soha nem tapasztalt béke és öröm van bennem, pedig megtalált a betegség is… Ott vagyok, ahol lennem kell, azt teszem, amit tennem kell. Nemrégiben valaki azt kérdezte tőlem, nekem ezek szerint két életem van: az előző és ez a mostani. Azt feleltem: nem, nekem egy életem van. Ez az én életem. Nekem ilyen út adatott, hogy odataláljak, ahová el kellett jutnom, hogy „igazi” apáca lehessek. Istennek legyen hála érte.
