Az iskolát minősíti, hogy dinasztiák jártak-járnak oda. A görögkatolikus papi családok körében különösen igaz ez. Seszták István, a Hajdúdorogi egyházmegye pasztorális helynöke az egyházmegye százéves fennállására emlékezve a hazai görögkatolikus egyház életéről adott áttekintést. Édesapja, nagybátyja ugyancsak esztergomi diák volt. Mint ahogyan Orosz Árpád nyugalmazott görögkatolikus parókus is, aki az 1950-ben újranyílt gimnázium első évfolyamába várt. Fiát úgyszintén oda szánta, de – mint ez előfordul – a túlságos közelség olykor botlást von maga után. Az apa a hivatalos időpontnál jóval korábban jelezte fia jelentkezését, s a levél elkeveredett. Így lett pannonhalmi bencés diák Orosz László, ma Orosz Atanáz, a miskolci exarchátus püspöke – akit magam tiszteletbeli ferences diáknak tekintek, mint ahogyan Beer Miklós váci püspököt is, akit – más ok miatt – szintén egy hajszál választott el attól, hogy ne Esztergomba kerüljön.
Az orosz Békességszerzők és Béke Alapítvány kapta idén az egyik Temesvári Pelbárt-díjat, amelyet Mihail Lavrenyenko, az alapítvány egyik vezetője vett át. Ez a társaság az orosz– magyar kiengesztelődés érdekében dolgozik, s Karvalyi László egykori diák révén szoros kapcsolatokat ápol a gimnáziummal. A mostani nagytalálkozón jelentették be, hogy évente hat diák tanulmányait támogatják anyagilag.
A másik kitüntetett Göncz Gábor, aki édesapja 1956-os letartóztatását követően tizenkét évesen vált – kényszerült – családfenntartóvá. Majd egyházi segítséggel került Esztergomba. (A család névrokona a korábbi köztársasági elnöknek.)
Bubik István egykori diák születésének 55. évfordulója alkalmából emlékkiállítást rendeztek az oktatási épületben, amelyet Pozsgai Zsolt író, az Új Színház rendezője nyitott meg. Az alkalomra eljött Bubik Pista iskolatársunk édesanyja, aki megemlékezett arról, hogy mindkét fia a ferencesekhez járt – „ahová bizony nem volt könnyű bekerülni”. S hozzátette: csak örülhet, akinek gyermeke itt tanulhat.
Tokár János igazgató atya a lélek-szép pillanatok után körbemutatott a tornateremben fölállított színpadon, ahol délután a gimnázium 11. osztályos tanulói Száraz György A nagyszerű halál című színművét mutatták be. „Itt játszotta Bubik István első szerepét, ezeken a deszkákon T. S. Eliot Gyilkosság a székesegyházban című művében.” A gimnázium diákszínjátszó köre ezen a napon vette fel a tragikusan korán elhunyt nagyszerű színész nevét.
Egyszer így vallott nekem egy interjúban hivatásáról: „Szívesen tennék tanúbizonyságot a színpadon hűségről, becsületről, kitartásról, állhatatosságról… Már csak azért is, hátha valamelyik jól sikerült alakításom igazán nagy hatással lenne rám, s Szent Ferenc-i fordulattal, lélekben mindenképpen, Istenéhez következetesebben ragaszkodó ember lennék. De hol van az én állhatatosságom, hitem, kitartásom Ádáméhoz, aggodalmam, szókimondásom Bánk bánéhoz képest?”
Andrássy Máté – ugyancsak volt ferences diák – mentoraként tekintett rá, Bubik István segítette őt a színészi pálya kezdetén.
„Emlékszem, mikor először mutatkoztam be neki. Beszélgetés közben nem bírtam állni a tekintetét. Úgy tudott az ember szemébe nézni, mintha egyenesen az agyába látna.
Emlékszem, mikor egyetlenegyszer a házában jártam, amit részletesen megmutatott, s azt kérdezte: – Láttad az utcán azt a két bogárhátút? A ház előtt! Egy hónapja vettem őket. Nem kell nekem modern kocsi. Semmi közöm a modern dolgokhoz.
Emlékszem, mikor harmadszor találkoztunk, még mindig nem bírtam hosszan a szemébe nézni, és művész úrnak szólítottam, azt mondta: – Te szórakozol velem? Mondtam már, hogy tegezz. Pista. Pista vagyok. Szervusz. Emlékszem, amikor a színészolimpián meghívott sörözni. És csatlakozott hozzánk Pindroch Csaba. Akkor beszélgettem utoljára Bubik Istvánnal. Emlékszem végül arra, amikor utoljára láttam őt; a Ráday utcában jött szembe a túlsó oldalon. Késésben voltam, siettem, ő nem vett észre. Azt gondoltam: legközelebb majd beszélgetünk…
Hangosan fütyörészett, a járókelők megfordultak utána.”
