A gondviselő Atya

A Törvényadó, miután megfogalmazta parancsait, visszavonul, s engedi, hogy minden a kiszabott pályán haladjon előre. Legfeljebb büntet, ha valaki megszegi a törvényt (s a törvény betartása esetében majd utólag jutalmaz). A Mérnök, az „Órásmester”, miután elkészítette a gépezetet, hátradől, és gyönyörködik abban, milyen tökéleteset alkotott. Nem avatkozik bele a fogaskerekek munkájába, hisz jó mesterember, tud olyat alkotni, ami nélküle is működik. A Nagy Programozó előre megírja elgondolását egy kódolt nyelven, egyfajta „kozmikus számítógépes programként”, s amikor elkészült, lenyomja az entert, s csak várja, hogyan fut végig a mindenség évmilliárdjai alatt az az alkalmazás, amelyet kigondolt és megvalósított. Egyfajta Deus otiosus, nyugvó istenség ő, aki egyetlen aktust visz végbe: a teremtését, utána pedig visszahúzódik, semlegességben, távolságból szemléli mindazt, amit ősokként kiváltott, útjára indított.


A Szentírás Istene nem ilyen nyugvó istenség — sőt éppen hogy nem ilyen. Ugyanis az ószövetségi tapasztalat szerint e távolság, e kérlelhetetlen és rideg nyugalom a bálványok fő ismertetőjegye. A szétszóratás, a fogság és diaszpóra idejéről, a zsidóság bálványokhoz fordulásáról így jövendöl a Tóra: „Ott emberi kéz faragta fa- vagy kőbálványoknak fogtok szolgálni, amelyek se nem látnak, se nem hallanak, nem is esznek, nem is éreznek” (MTörv 4,28). Mintha a filozófiai, nyugvó istenségek képe ugyanilyen bálvány lenne, csak éppenséggel nem fából és kőből, hanem eszméből és gondolatból faragnák ki. Ezzel szemben milyen Izrael Istene? „Az Úr, a te Istened könyörületes Isten, nem hagy el és nem pusztít el, nem feledkezik meg a szövetségről, amelyet atyáiddal esküvel kötött” (MTörv 4,31). Ez az Isten Deus agens, cselekvő Isten, sőt egyenesen Deus fatigans, az emberért fáradozó Úr. Ha tovább olvassuk a fenti szentírási szakaszt, kiderül, mi mindent tesz szünet nélkül az Isten azért az emberért, akit megalkotott és kiválasztott: szól övéihez az égő csipkebokorból, kiszabadította népét Egyiptomból, vezette őket a pusztában, küzdött és harcolt értük. „Mert szerette atyáidat, és kiválasztotta utánuk utódaikat. Hatalmával kivezetett – saját maga! – Egyiptomból. (…) Tudd meg hát, és vésd szívedbe, hogy az Úr az (igaz) Isten fönn az égen és lenn a földön, senki más!” (MTörv 4,37.39). Hatalmas csoda a teremtés titka, de még nagyobb az a tapasztalat, hogy Isten a teremtés után gondot visel övéire, mert szereti őket. A hívő ember számára ez a két kézzelfogható bizonyosság, a gondviselés, vagy másként fogalmazva: a concursus divinus, az isteni együtt futás az emberrel és az egész világgal az igazán nagy titok és hálakeltő misztérium.

Isten nemcsak teremtő, de gondviselő is. E titoknak, egyedül a szeretettel magyarázható isteni dimenziónak Jézus Krisztus lesz a tökéletes kinyilatkoztatása: ő nemcsak kimondja, de be is bizonyítja istenemberi életével. „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6,31–33).

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .